A jelenlegi kutatások eredménye szerint a legutóbbi pénzügyi világkrízishez nagy valószínűséggel hozzájárult – sok más mellett – az is, hogy az egyenlőtlenségek megnövekedtek. (A felső decilis részaránya a nemzeti jövedelemből az elmúlt évszázadban kétszer volt kiugróan magas, egyszer 1928-ban az 1929-es válság, majd 2007-ben a 2008-as válság előestéjén.) Tehát az egyenlőtlenségek emelkedésével az alsó- és középosztályhoz tartozó tömegek vásárlóereje stagnált, amiből az következik, hogy ezek a háztartások idővel eladósodnak.

Főleg úgy, hogy deregulációs periódusban volt a globális pénzügyi szabályozás, az aktuális fiskális és monetáris politika pedig rendkívül laza működést folytatott. Ez főként azért okozhatott ekkora problémát, mert az amerikai gazdasági növekedés jóval szerényebb volt, mint az elmúlt évtizedekben, így belülről nem volt lehetőség kinőni a felhalmozott adósságot.

Elnyújtott kilábalás

Felmerülhet bennünk Németország felelőssége az elhúzódó talpra állásért, ugyanis a német pénzügyi szabályozás a weimari köztársaság óta mindmáig mereven kitart az infláció elleni végső harc mellett, pedig a krízis idején is inkább deflációs nyomás fenyegetett, és nem az elszabaduló infláció. A növekvő munkanélküliség és a visszazuhant termelékenység miatt nem is lehetett gyorsuló pénzromlásra számítani.

AFP / Deng Xinchun

Az Európai Központi Bank (ECB) által gyakorolt nem konvencionális eszközök alkalmazása a bankok likviditásának a megőrzése érdekében történt, de messze nem volt olyan robusztus és korlátlan mértékű, mint a Federal Reserve System (FED) esetében. Ennek a szigorú metódus melletti kérlelhetetlen kardoskodás miatt egy elhúzódó válságkezeléssel kellett szembenézni az unióban.

Konjunktúra-ciklusok

A kapitalizmus létezésének természetes velejárója a ciklikusság, tehát a fellendülés és recesszió folytonos váltakozása, hullámzásának megakadályozása lehetetlen küldetés, mivel csak védekezni lehet ellene, és a negatív kicsengéseket megpróbálni csillapítani. A gazdasági visszaesések kialakulásának kiváló táptalaja a világgazdaságban jelenlévő aszimmetrikus viszonyok és a glóbusz térségei között jelenlévő fejlődési szakadékok.

Kötelességemnek érzem megemlíteni, hogy a köznyelvben a válság szót szlengként használjuk, azonban a közgazdasági definíció alapján válság alatt azt értjük, ha egy gazdaság nemzeti összterméke kettő-négy negyedéven keresztül zsugorodik, magyarán ildomosabb a fellendülés-recesszió fogalompárt használni.

Állami versus piaci reguláció

Ez a nézőpont előkerült többek között Bod Péter Ákos professzor közelmúltbeli előadásában is, illetve, ahogyan máshol fogalmazott: „a gazdaság és világgazdaság is átpolitizálódott”. Nézzük meg ennek a történelmi előzményeit: az 1970-es években bekövetkezett stagfláció (stagnálás/recesszió és magas infláció) jelensége, amivel a keresletélénkítő keynesi gyógymódok tovább már nem voltak alkalmazhatóak. Erre érkeztek válaszul az új közgazdaságtani irányzatok Friedrich von Hayek (osztrák iskola) és Milton Friedman (chicagói iskola) munkásságával, a politikai megvalósítását a Ronald Reagan és Margaret Thatcher vezette korszak fémjelezte.

Ezzel párhuzamosan egy átfogó deregulációs folyamat kezdődött meg, aminek következtében kialakult a pénzügyi szektor szabályozatlansága és egy időben a jóléti állam alapköveit is lebontották a nyugati országokban. E procedúrák negatív hatásai 2008 őszén csúcsosodtak ki – a piac önszabályozó képessége iránt veszett el a bizalom –, és ma egy sokkal aktívabb állami regulációt látunk az országok többségében. Ennek lenyomatait magunk is láthatjuk, ha nyitott szemmel járunk a világban.

Minden lehetőséggel lehet jól és rosszul élni, ez egyáltalán nem jelent negatív nexust, ugyanis felelős gazdaságpolitikus gyengélkedő periódusban fűtheti egy ország gazdaságát, a túlzott felhevülés elkerülése érdekében pedig hűtheti is azt, reménykedjünk benne, hogy a döntéshozók rendelkeznek ezzel a bölcsességgel, és rövid távú politikai érdekek ezt nem írják felül.

A liberális demokráciák kiüresedése

Az előző bekezdés gondolatmenetét érdemes a politika oldaláról is megragadni és továbbgördíteni mégpedig abból a szempontból, amit Francis Fukuyama fejtett ki a Foreign Affairs hasábjain „Against Identity Politics – The New Tribalism and the Crisis of Democracy” c. tanulmányában. Eszerint az identitáspolitika a demokrácia végét jelentheti, mivel a nyugati társadalmakon belül külön identitással rendelkező több-kevesebb csoport jön létre, s ezáltal megszűnhet az állam kollektív döntéshozó funkciója és potenciálja. Innentől kezdve a folyamatokat csak tetőzi a nacionalizmus felszítása és a különböző populista pártok hatalomra kerülése.

A másolás bukása

A szimpla rigorózus modellkövetés végérvényesen megbukott. Zbigniew Brzezinski volt amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó elmélete szerint az Egyesült Államok hanyatlásával egy jó darabig nem lesz más alkalmas és potenciális vezető állam, amely a helyébe lépne – például Hollandiától képes volt elbitorolni ezt a pozíciót Nagy-Britannia. Thomas Piketty legújabb kutatásai ugyanezt mondják a gazdaság struktúrájáról, miszerint Európa országainak a francia, de még az angol minta is sokkal inkább követendő példa, mert a tengerentúli rendszer annyira unikális és megismételhetetlen, hogy a kopírozás és azzal a remélt eredmények nem implementálhatóak.

„A róka sok mindent tud, a sündisznó egy fontos dolgot tud.” Legyünk rókák és ne higgyük azt, hogy ebben a bonyolult világunkban csak egyetlen jó megoldás, egyetlen jó modell létezik a kialakult problémáinkra. Emellett mindenképpen kerüljük a többszörösen összetett folyamatok végletekig tartó leegyszerűsítéseit, mert a kijózanodás keserves lesz.

A szerző a BCE Világgazdasági Tanszék Nemzetközi gazdaság és gazdálkodás mesterszakos hallgatója.