A Beszélgetések a jövőről című sorozat gazdaságról szóló rendezvényét azzal az általános és provokatív címmel hirdették meg, hogy „Meg kell-e menteni a piacgazdaságot?”.

A kérdéseket illik megválaszolni, és nem átfogalmazni. Én mégis megszegem ezt a szabályt és – a Bod Péter Ákos bevezető előadásában elhangzottak miatt is – némileg átfogalmazom a kérdést: Meg kell-e védeni a piacgazdaságot? Egyszerű kérdésre egyszerű választ illik adni: Igen, meg kell védeni.

Szinte pontosan tíz évvel a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság után, és nem tudjuk, mennyi idővel a sokak – közéjük tartozom én is – által elkerülhetetlennek tartott következő recesszió előtt (hogy válság lesz-e belőle, és mekkora, az rajtunk múlik) a kérdés inkább az, mitől kell megvédeni a piacgazdaságot.

Ahhoz, hogy a kérdésre akár csak részleges választ adhassunk, a piacgazdaságot legalább három szinten kell vizsgálnunk: globális, európai és magyar kitekintésben.

A három szinten természetesen jelentősen különbözőek a felmerülő problémák, de ezek kategorizálása nagyrészt azonos. Hozzászólásomban én három „védelmi feladatot” nevezek meg. A piacgazdaságot egyrészt meg kell védeni a szabályozatlanságtól és a túlszabályozástól: fenn kell tartani a szabadságok és az érdekek egyensúlyán alapuló szabályozott gazdasági rendet. Ez pénzügyi, kereskedelmi és gazdasági szabályozást követel meg globális, európai és nemzeti szinten. Másrészt óvakodni kell a gazdasági és politikai erőközpontok manipulációitól. Harmadrészt pedig védeni kell a piacgazdaságot azoktól az illúzióktól, hogy a piac mindent megold, vagy hogy a technológia mindent megold.

A magyar gazdaságban is lényegében ezek a kérdések jelennek meg, azzal tetézve, hogy úgy kell szabályozni, hogy a nyitott, az európai és a világgazdasági folyamatoknak erősen kitett magyar gazdaság alkalmazkodni és időben reagálni tudjon az európai és globális változásokra és kihívásokra.

Ehhez leginkább következetes szakmai elemzéseken alapuló tudásra, a szereplők közötti bizalomra, a társadalompolitikai célok széles konszenzuson alapuló kijelölésére és következetes megvalósítására van szükség.

A számtalan részletkérdés közül néhányat tudok csak megemlíteni. A 2008-as gazdasági válsághoz vezető folyamatokról sok-sok tanulmány jelent meg. Martin Wolf például a könyvében szintén amellett érvel, hogy a válságok a modern piacgazdaságban elkerülhetetlenek. A 2008-as krízishez vezető események és okok részletes elemzése során könyvében számos érdekes és vitára alkalmas megállapítást tesz. A válság legáltalánosabb oka szerinte a képzelőerő hiánya volt: senki sem hitte el, hogy megtörténhet, ami megtörtént. Wolf a gazdaságra, a gazdasági modellekre, elméletekre koncentrál, és elemzésében kevés hangsúlyt kap a gazdaságot ma a korábbinál sokkal erősebben érintő globális és nemzeti politika. A globális és nemzeti politikai játszmák ugyanis legalább olyan fontos szerepet játszottak a válság létrejöttében, mint a gazdasági modellek (főként prediktív erejük) hiányosságai. Szinte mindenki vakon hitt abban, hogy az emberek racionális gazdasági döntéseket hoznak, és az eszközök, például a hitelek mögött bonyolult pénzügyi konstrukciókon keresztül megjelenő ingatlanok értéke reális.

A gazdaság egyszerűen túl bonyolult ahhoz, hogy egyetlen modellben összefoglalható legyen. A különböző modellek pedig lehetőséget adnak a döntéshozóknak, hogy ne a modellek tényleges értékei, hanem a számukra kedvező következtetések szerint válasszanak modellt vagy szakpolitikát. Wolf külön kiemeli annak a szerinte hibás szabályozási döntésnek a kártékony hatásait, amely lehetővé tette, hogy az államoknak nyújtott hitelt a bankok kockázatmentesnek nyilváníthassák.

A tanulmányok sokaságában utólag több jelet és okot fel is tártak. Számos tanulmányban megjelenik, hogy a globális és a nemzetgazdaságok kiegyensúlyozott működésének alapvető eleme a gazdaság szereplői és a politikai döntéshozók közötti együttműködés és a társadalmi bizalom, és hogy a pénzügyi rendszerekben ciklikusan megjelenő problémák ne mélyüljenek pénzügyi válsággá, illetve gazdasági krízissé. Carmen és Vincent Reinhart a közelmúltban megjelent esszéjükben sok tanulmányt idézve áttekintik a válság történetét, és leírnak számos tanulságot. Hogyan uralkodott el szinte az egész világon – a válság által nyilvánvalóvá váltan hamis – biztonságérzet, amely szinte kizárta a bekövetkezett válság lehetőségét is? II. Erzsébet angol királynő logikus kérdésére: „Miért nem jelezte ezt senki?”, ma is csak részleges választ adhatunk – írják a szerzők, és hozzáteszik: „Tíz évvel a válság után a világ sokat tanult, de a kérdés még mindig releváns.” Reinharték szerint a válság fontos figyelmeztetése: „A világ és az országok nem lehetnek elbizakodottak, hogy nem lesz újabb pénzügyi krízis, mert a következő válság be fog következni, és minél több tanulságát felejti el a világ a 2018-as válságnak, annál nagyobb lesz a kár.”

A válság viszonylag gyorsan következik be, a gazdaság újraépítése pedig rendszerint lassú. A tanulmány szerzői a válság utáni helyreállítás három fontos lépésének jelölik meg, hogy az érintett ország elismerje és pontosan felmérje a veszteség mértékét, döntsön arról, hogyan osztják fel a veszteséget, és milyen eszközöket alkalmaznak – gyorsan – a veszteség hatásainak kezelésére. „Nem szabad, hogy a döntéshozóknak olyan sokáig tartson újra megtanulni azt, amit már tudtak” – írják. Azt a figyelmeztetésüket is érdemes komolyan venni, hogy a pénzügyi válság mögött emberi tényezők is állnak: „kapzsiság, félelem és a korábban történtek elfelejtése”.

Ha a válságkezelés központi eleme a veszteség felosztása, logikusan következik, hogy gazdasági növekedés esetén központi kérdés, hogyan osztozzunk a növekedésből származó nyereségen. Milyen legyen a munka- és tőkejövedelem egyensúlya? Milyen legyen a jövedelemspektrum szélessége? Ezek pedig társadalompolitikai, és nem egyszerűen gazdasági kérdések.

Arról nagyjából konszenzus van, hogy a válság nem jelezhető előre. Talán még arról is, hogy a válságot részben a gazdaság túlfűtött szektorai és a hitelek mögötti eszközök túlértékelése okozza. Arról azonban a politika, de még a gazdaság szereplői sem akarnak hallani, hogy észszerű növekedés esetén nem kell külön eszközökkel fűteni a gazdaságot. Sokkal inkább arra van szükség, hogy legyenek tartalékaink és eszközeink a válság időbeni felismerésére, a gyors és hatékony reagálásra.

Az állam és a gazdaság viszonyán belül fontos és kényes kérdés az állam és a technológiai fejlesztések viszonya. Ahogyan a válságok nem jelezhetők előre, a konkrét technológiai fejlesztések piaci értéke sem. Vannak nyilvánvaló trendek, amelyeket valójában az érdeklődő tizenévesek is meg tudnak mondani. A digitalizáció mint fő technológiai trend például nyilvánvaló. Következésképpen a digitális infrastruktúra felfuttatása mára lényegében közfeladat, de az egyes termékek fejlesztése már a vállalatok érdeke, feladata és felelőssége.

Sokan felvetik, a technológiaoptimisták pedig dogmaként hirdetik, hogy alapvető trendforduló előtt állunk. A jövőt megjósolni nem lehet, legfeljebb véleményt fogalmazhatunk meg. Én úgy látom, hogy a digitális fejlesztések inkább az eddigi folyamatok továbbvitelét jelentik majd, semmint alapvető fordulatot a gazdaságban. Olyan folyamatokat és tevékenységeket is gépesítenek majd, amelyeket korábban elképzelni sem tudtunk. A társadalom akkor lesz képes alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz, ha a döntéshozók belátják, hogy a globális és a nemzeti szabályozásokon gazdasági és társadalompolitikai elemzések alapján lehet és kell változtatni. A hivatali, a háztartási és a gyártási folyamatok digitalizálása mellett az általános infrastruktúra fejlesztése és karbantartása továbbra is fontos feladat: a hidak, utak, távvezetékek építését és karbantartását nem tekinthetjük másodlagosnak, ahogyan az energiatermelés, -elosztás és észszerű felhasználás kérdéseit sem.

Nem kérdés tehát, hogy digitálisabb világ felé haladunk, de éppen ez a bonyolultabb világ képzettebb embereket kíván a technikai működtetésben, a gazdasági és politikai döntéshozatalban egyaránt. Legfontosabb tőkebefektetésünk ezért továbbra is az oktatás és képzés marad.