Kisajátította a Bajnokok Ligája és az Európa Liga döntőjét az angol Premier League, amely üzleti működésből példát mutat a többieknek.
Soha nem tapasztalt látványosságot ígér a Bajnokok Ligája (BL) szombati döntőjére az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA). Az Atlético de Madrid Wanda Metropolitano nevű stadionjában a Grammy-díjas Imagine Dragons együttes lép fel, és a szervezők nem titkolják, hogy az amerikai futball döntője, a Super Bowl félidei show-műsorát tartják a követendő példának. Egyben új közönséget is igyekeznek meghódítani: a tavalyi kijevi BL-finálé előtti Dua Lipa-koncert az UEFA történetének legnézettebb eseménye volt a közösségi médiában.
A valódi izgalmakat azonban mégis a mérkőzésen várják, abban bízva, hogy a Liverpool és a Tottenham Hotspur olyan megalkuvás nélküli, közönségszórakoztató támadójátékot nyújt majd, mint amikor az elődöntőjük visszavágóján legyőzték a spanyol FC Barcelonát, illetve a holland Ajaxot. Nem először fordul elő, hogy ugyanazon országból két csapat játssza a BL-döntőt, s az sem, hogy a finalisták angolok, hiszen 2008-ban a moszkvai Luzsnyiki Stadionban a Manchester United és a Chelsea csapott össze. Ám ez az első alkalom, hogy a Premier League (PL) monopolizálta a végjátékot, hiszen az Európa Liga (EL) serlegéért az Arsenal és a Chelsea küzdött meg, utóbbi győzött 4:1-re.
Az európai kupákban megszokott, hogy az egyes nemzeti bajnokságok csapatainak sikerkorszaka van. Az 1989–1998 közötti időszakot az olasz „hét nővér” uralta. Az utóbbi évtized a spanyol kluboké volt, a BL-ben tízből hétszer győztek, az EL-ben pedig hatszor is spanyol házi döntő volt. A háttérben azonban jöttek föl az angol csapatok, nyert BL-t a Liverpool (2005), a Manchester United (2008) és a Chelsea (2012), s a 2017–2018-as szezonban a legjobb 16-ban ott volt mind az öt, indulási jogot szerzett PL-reprezentáns.
A PL ereje az angol válogatottat ugyan nem volt képes világbajnokká emelni, de a legtöbb külföldi sztárt a liga csapatai tudják leigazolni. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) összesítése szerint az öt vezető európai liga – az angol, a spanyol, a német, az olasz és a francia – 2018-ban 5,14 milliárd dollárt költött játékosvásárlásra, amiből csaknem kétmilliárdot a PL csapatai szántak erősítésre. Még senki sem adott annyit védőért, illetve kapusért, mint a Liverpool a holland Virgil van Dijkért (76 millió font) és a brazil Alisson Beckerért (56 millió font) – de a PL történetében a londoni Tottenham volt az első, amely úgy vágott neki a szezonnak, hogy senkit sem igazolt. Csillagászati összegért az angol bajnokságban dolgozik a csúcson lévő edzőkorosztály három sikerembere is, a spanyol Pep Guardiola (Manchester City), a német Jürgen Klopp (Liverpool) és az argentin Mauricio Pochettino (Tottenham).
A többi bajnokságban persze tudják, hogy vastagon foghat a ceruzájuk, ha egy angol csapatnak adnak el játékost, mert a mostani tarolás mögött olyan gazdagság áll, amivel nem tudnak versenyezni. A Deloitte tanácsadó cég adatai alapján a 2017–2018-as szezonban a legtöbb bevételre a Real Madrid és a Barcelona tett szert, ám az első tíz között hat, a húszban pedig kilenc angol klub tanyázik. Az 55 nemzeti szövetséget tömörítő UEFA a 2017-es adatok alapján azt állapította meg, hogy az összes európai pontvadászatba befolyó bevétel 27 százaléka, 5,3 milliárd euró az angol csapatokat gazdagítja.
A PL gazdagságának legfontosabb forrásai között vannak a focikultúrára jellemzően lelkes szurkolókkal teli stadionok. A tök utolsó Huddersfield Town átlagos hazai nézőszáma 23 ezer fölött volt – a most zárult szezonban a magyar bajnokságban egy mérkőzésre átlagosan 3300-an mentek ki. A másik oszlop a tévéközvetítési jogok értékesítése. Az angolok ugyanis mindenki másnál korábban ismerték fel annak az üzleti jelentőségét, ha odahaza tíz-, világszerte pedig százmilliók követik a képernyő előtt a mérkőzéseiket, majd mezeket, sálakat és egyéb ajándéktárgyakat vásárolnak. A Sky tévétársaság és a BT távközlési cég a 2019–2022-es időszakban 4,46 milliárd fontot fizet a nagy-britanniai jogokért, s további mintegy 500 milliót az Amazon és néhány társa a streamelési lehetőségért. Az angol bajnokság középcsapatainak a pénzügyi erejét – amiből olyan játékosokat igazolhatnak, akiket más európai ligákban a bajnokesélyesek sem engedhetnek meg maguknak – és a kisebb klubok számára a PL vonzerejét az adja, hogy a tévés pénzeket többé-kevésbé egyenlően osztják el. A most zárult szezonban például mindenkinek járt 79,4 millió font, s azon felül csak 12,3, illetve 33,5 millió között szóródott a közvetített mérkőzések arányában fizetett prémium.
A jövőben azonban nagyobb lesz a különbség, mert a PL hat meghatározó klubja tavaly kiharcolta, hogy a külföldi közvetítési jogdíjak harmadát a tabellán elért helyezés alapján osszák el, ami az első és az utolsó között 80 százalékos különbséget is teremthet. (2019–2022-ben a külföldi jogdíjakból a korábbi 3,2 helyett 4,2 miliárd font érkezik. A másik 14 klub belement, hogy 26 év után hozzányúljanak a PL alapító szerződéséhez, hiszen az arányok megváltozásával is még mindig sokkal egyenlőbben részesednek a tévépénzből, mint spanyol, olasz vagy francia társaik, ahol a sztárcsapatok fölözik le a bevételt. A PL 1992-es indulásakor még nem számított a külföldi közvetítésekből származó összeg: 1997-ben potom 98 millió, de 2004-ben is csak 325 millió font származott belőle a három szezonra szóló szerződéssel.
Olaszországban a Juventus az egymást követő nyolcadik, Franciaországban a Paris Saint-Germain a hatodik, Németországban a Bayern München sorozatban a hetedik – az utóbbi két évtizedben a tizenötödik – bajnoki címét gyűjtötte be, Spanyolországban pedig a 2004–2005-ös szezontól kezdve tízszer nyert a Barcelona, négyszer a Real Madrid, s egyszer, kakukktojásként, az Atlético de Madrid. Angliában egy vagy két csapatnak nincs ekkora fölénye, ám a hat nagy klubból négynek együtt igen. A Manchester United Alex Ferguson irányításával 13, a Roman Abramovics orosz milliárdos által felfuttatott Chelsea 5, a 2008-ban Abu-Dhabiból érkezett tulajdonosa pénzéből újraépített Manchester City 4, a francia Arséne Wenger vezette Arsenal pedig 3 PL-elsőséget tudhat magáénak, és az árnyékukban csak 1-1 jutott a Blackburn Roversnek és a 2016-ban csodát tevő Leicester Citynek. Az utóbbi három évben már a hat nagy klub osztozott a bajnokság első hat helyén, s kiemelkedett a Manchester City, amelynek tulajdonosai semmilyen pénzt nem sajnálnak.
Az erőviszonyok nemcsak az öt nagy európai bajnokságon belül, hanem a Bajnokok Ligájában is kőbe vésettek lehetnek, ha megvalósul Aleksander Ceferin szlovén UEFA-elnök terve. Ő eredetileg azt ígérte, hogy a sportszerűség jegyében a kisebb ligák lehetőségeit növeli, de ellenkező irányt vett – vélhetően a jó ideje európai szuperliga létrehozásával fenyegető sztárcsapatok nyomására, és a növekvő bevételek vonzása érdekében. Május elején szivárgott ki az az elképzelés, amely szerint 2024-től a BL kapuit csak résnyire hagynák nyitva. A jelenleg a csoportküzdelmekben részt vevő 32 csapatból 24 megőrizné az indulás jogát, függetlenül attól, hogyan végzett a hazai bajnokságában. Négy csapat kiesne az Európa Ligába, ahonnan feljutna a négy elődöntős. És csupán négy hely maradna azoknak a kluboknak, amelyek a selejtezőkön keresztül próbálnak bejutni az elitbe. Ez az út már csak a nemzeti bajnokok számára lenne nyitva – mint a BEK idején –, vagyis lezárulna például az idén a selejtezőkből a döntő küszöbéig jutott, de Hollandiában csak második Ajax előtt. A csikócsapat nagy menetelése során legyőzött Real Madridnak és Juventusnak viszont bérelt helye lenne a pénzes elitben.
Ceferin ötlete alapján a 32 résztvevős BL alatt lenne a szintén 32 csapatos EL, s amögött egy 2021–2022-ben 32 szereplővel indítandó, de röviddel utána 64-esre bővítendő versengés. Ezzel azonban a hazai pontvadászatok a kibővült piramis aljára kerülnének, s a jelentőségükből éppúgy vesztenének, mint a szponzoraikból és a nézőikből, azaz a bevételükből, hiszen már nem éltetné a csapatokat és szurkolóikat a BL csoportkörébe jutás reménye, még kiugróan jó szezonban sem.
NAGY GÁBOR
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
