2020 tavaszán, amikor kiderült, hogy egy évvel el kell halasztani a tokiói olimpiát, közgazdászok tömegei kezdtek el számolni, mekkora kárt okozhat ez a szervezőknek, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak és Japánnak. Az egyik legoptimistább közülük Stefan Angrick, az Oxford Economics elemzője volt, aki azt mondta: nagy gond nincsen, nem a halasztástól kell félni, igazán nagy baj akkor lenne, ha nem engedhetnének be nézőket. Ezek szerint most baj van.

Ahogy a tavasszal egyre esélyesebbé kezdett válni az a forgatókönyv, hogy nézők nélkül kell rendezni a játékokat, újra elkezdődhetett a számolgatás, mekkora lehet a kár. Már a legóvatosabb becslés is komoly összeg:

rövid távon kétmilliárd dollár.

Ez egy olimpia teljes költségvetéséhez viszonyítva is súlyos tétel - a szervezők a rendezési jog elnyerésekor azt ígérték, hogy 7,3 milliárd dollárból hozzák ki a játékokat. Ezt nagyjából négyszeresen túllépték mostanra, tehát minden egyes jen bevétel kiesése különösen fájhat nekik. Így továbbra is elmondhatjuk, hogy utoljára 1996-ban sikerült nyereséges nyári olimpiát rendezni - pontosabban a kínaiak állítják, hogy 2008-ban 44 milliárd dollárnyi pénz elköltése után is nyereséges lett az olimpiájuk, de ezt szinte senki nem hiszi el nekik.

null

De a kétmilliárd dolláros, azaz 608 milliárd forintos becslés még kimondottan konzervatívnak számít. Ez a szám egyszerűen úgy jött ki, hogy megnézték, mennyi bevétel érkezett a nagyjából ötmillió jegy eladásából még a járvány előtt, mennyit reméltek az utolsó pillanatos eladásokból - összesen nagyjából 815 millió dollárt -, és ehhez hozzáadták azt, amennyi bevételt a korábbi olimpiák tapasztalatai alapján várhattak a turizmusból, valamint az olimpia logójával ellátott termékek eladásából és a helyiek olimpiához köthető vásárlásaiból.

Ennél sokkal nagyobb kárt valószínűsített Mijamoto Kacuhiro, a Kanszai Egyetem közgazdászprofesszora. Ő úgy számolt, hogy

hosszú távon akár 23 milliárd dollárt is bukhat Japán a zártkapuval, ami forintba átszámítva közel 7 ezer milliárd.

AFP

A legnagyobb tétel ebben a turizmuson elvesztett több mint 9 milliárd dollár. A rendező országok turizmusában ugyanis még tíz évvel a játékok után is érezhető az olimpia hatása, annyira szívesen járnak vissza azok, akik szurkolóként is ott voltak. Ehhez képest pedig szinte minden más tétel eltörpül:

• az olimpia két és fél hete alatt 90 százalékkal, 3,7 milliárd dollárral kevesebb bevétel várható, mint ha teltház lenne,
• 6,7 milliárd dollár esik ki azzal, hogy az olimpiához köthető kulturális események és egyéb sportrendezvények közül a legtöbb elmarad,
• a japán háztartások vásárlásai pedig 2,2 millió dollárral esnek vissza.

Az egészen biztos, hogy a lehető legnagyobb pénzügyi katasztrófát sikerült elkerülni azzal, hogy megtartják az olimpiát. A bevételek döntő része a tévés közvetítési jogokért érkezik: a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, amely nem éves bontásban, hanem nyári olimpiától nyári olimpiáig tervezi a költségvetését, négy év alatt nagyjából 5,7 milliárd dollár bevételhez jut, amelyből 4,2 milliárdot jelentenek a tévés jogdíjak. Érdekes pereskedés lehetett volna ebből, ha le kellett volna fújni az olimpiát, az egész biztos, hogy a rendezésről szóló szerződés alapján a NOB gyakorlatilag bármi kártérítési igényt áttolhatott volna a tokiói szervezőkre, akik teljesen kiszolgáltatottak lettek volna - világos, hogy ezt a lehetőséget mindenki el akarta kerülni.

Van olyan tétel is, ami már nem jelent további veszteséget: minden nagy sportesemény előtt elhangzik az, hogy az infrastruktúra-fejlesztés előnyeit hosszú távon élvezhetik a helyiek, most majd kiderül, mit hoz az, hogy már akkor sokat költöttek a tokiói fejlesztésekre, amikor még csak sejteni sem lehetett, hogy jön egy világjárvány.

AFP / Ryo Aoki

A baj ezzel az érvvel az, hogy bizonyíték nem nagyon akad a valóságtartalmára. Vannak természetesen olyan fejlesztések, amelyekkel jól járhat az egész város, régió vagy ország, de az elmúlt néhány évtizedben az általános tapasztalat az volt, hogy amikor két és fél hétre egy nagyvárosba érkezik tízezer sportoló, nagyjából ugyanennyi stábtag, több százezer szurkoló és sajtómunkások ezrei, akkor az ő kiszolgálásukra létrehozott infrastruktúrának csak egy kis részét lehet az átlagos hétköznapokon is kihasználni.

A helyi döntéshozók nagy szerencséje az, hogy sok más nagy sporteseménnyel ellentétben nem hagyták az utolsó pillanatokra a beruházásokat. Stefan Angrick már idézett elemzésében épp ezért mondta azt tavaly: a fejlesztések gazdasági hatásaival nincs gond, azok döntő többsége már készen volt 2019 végére. Ettől persze a kérdés, hogy egy olimpia nagy beruházásai közül mennyi indokolt, még ugyanígy érvényes marad, de legalább nem a nézők nélküli olimpia előtt pár héttel folyó építkezések miatt kell magyarázkodni.

Az egyik legfontosabb elem a fejlesztések között az olimpiai falu. Erre 54 milliárd jent - közel 150 milliárd forintot - szánt a tokiói önkormányzat és a kormány, a pénz pedig nem veszett volna kárba akkor sem, ha lefújták volna a rendezvény. Az eredeti terv ugyanis az volt, hogy miután 2020 augusztusában véget ér az olimpia, szeptemberben pedig a paralimpia, októberre az egész terület a helyieké lesz. Magánszemélyek ezreivel írtak alá szerződést már jóval az olimpia előtt arról, hogy 2020 októberétől az övék lesznek az új lakások, ezeket a megállapodásokat mind módosítani kellett, amikor tavaly a halasztásról döntöttek, de a károkat így is sikerült minimalizálni.