Mihail Pletnyov zongoraestje
Zeneakadémia, június 9.

Mihail Pletnyov Nagy név, kis teljesítmény? © Gramofon

Már az első darabot (f-moll fantázia, op. 49) is kétkedve hallgattam, de elfogadtam, hogy Pletnyov a végletekig komolyan véve a fantázia műfaját, teljesen saját képzeletére hagyatkozva (ne feledjük: Pletnyov zeneszerzőként és átiratok készítőjeként is igen aktív, utóbbi minőségében figyelemre méltó munkák kerültek ki a keze alól) adta elő. Ismerkedik a hangszerrel, a teremmel, a közönséggel, lelkileg és fizikailag is bemelegszik, tulajdonképpen nem rossz választás ez a fantázia (most tekintsünk el attól, hogy az életmű egyik csúcsáról beszélünk), bár egy hegedűművésztől azért furcsa lenne, ha tíz perc hangolással indítaná koncertjét. Aztán jött egy mazurka-válogatás, néha szinte felismerhetetlen részletekkel. Ekkor már tudtam, hogy baj lesz. Még csak a koncert harmadánál voltunk, de Pletnyov Fernando Alonsónál is többet foglalkozott a pedál lenyomásával. Fantasztikus szuverenitással, egyéniségét az előtérbe helyezve zongorázott – mondhatnánk. Ez abban nyilvánult meg, hogy nagyjából elzongorázta a hangok sorrendjét – tehetnénk hozzá. De azért zongorázni nagyon tud – vethetnénk ellene. Igen, ha a zongorázás technikája a részlet-virtuozitásban merülne ki, mert mit ér egy fergeteges futam, ha a visszafordulás előtt lassítani, megállni, botlani kell, mit ér egy odavágott forte, ha senki sem kontrollálja a lecsengő hangot. Az igazi virtuozitás valami egészen más, arról ismerszik meg például, hogy az ember nem állapítja meg: zongorázni azért nagyon tud.

A g-moll balladában (op. 23) további pletnyovizmusokra figyeltem fel. Ekkor vált világossá ugyanis, hogy mitől nem melodikus ez a zongorázás. Az a fajta hajlékony, érzéki, rugalmasan pulzáló, rubátós dallamosság, ami Chopin melódiafantáziáját jellemzi, hiányzott ezen a hangversenyen. Oka egyszerű. Mindez – hajlékonyság, rugalmasság, rubátós játékmód – csak abban az esetben érvényesül, akkor válik delikát, feltűnő mozzanattá, ha ez egy szabályozott lüktetésű, előre jósolható pulzálású kíséret előterében és erőterében bontakozik ki, ha van mihez viszonyulnia. Pletnyov a teljes zenei szövetet szabadon kezelte, aminek az lett az eredménye, hogy nem énekelt a zongora. A szünet utáni Asz-dúr polonéz-fantáziában (op. 61) próbáltam a zene lényegét a lélek öntudatlan számolásával (Leibnitz mestert követve) azonosítani, de jó esetben csak hatig jutottam, és ez egy polonéz esetében kurta két ütem. A tempók ilyen önkényes hullámoztatása egyre inkább a virtuozitás hiányára, s nem a szuverén olvasat elsődlegességére utalt. Némi felüdülést hoztak a noktürnök, igaz, ezek technikai értelemben Chopin egyszerűbb kompozíciói közé tartoznak. A koncertet záró két keringő mindent elárult, de a siker nem maradt el. Azt hiszem, ez is jelzi, hogy a zenei élmény megszületéséhez nincs szükség háttérismeretekre.

Pletnyov – kíséreljük meg az este pozitívumát megragadni – az f-moll fantázia szellemében a program valamennyi darabját a rögzülés előtti állapotban, még kialakulatlan, kísérleti stádiumában akarta megmutatni. Fogadjuk el, hogy e szellemben tért el (nem elítélendő módon) a kottahűség valóban nehezen védhető doktrínájától. Bekukucskált az ajtórésen, és a szalonban megpillantotta a magába feledkezett, zongoráján improvizáló Chopint, kigombolt ingben, házipapucsban, borostásan. Lehet, hogy ott és akkor azt hallotta volna, amit most eljátszott nekünk. De vajon Chopin e reálisnak gondolt „fényképet” vagy a lerögzített művein keresztül kirajzolódó „portrét” kívánta az utókorra hagyományozni?

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely