World Saxophone Quartet Experience
Jövő Háza Teátrum, május 23.

World Saxophone Quartet A zene kisomfordált.... © Gramofon

Bár Oliver Lake felfedezettjéről, Bruce Williams érkezéséről szóltak a szórólapok, helyette a jamaikai, panamai és belizei felmenőkkel bíró Sylvester képviselte a negyedik égtájat a Jövő Háza Teátrumban. (Úgy tűnik, ez a poszt a zenekarban mobilisabb, mint követni tudnánk: az alapító Julius Hemphill kiválása után altszaxofonozott már velük Arthur Blythe, James Spaulding, Eric Person és John Purcell is.) Aki figyelmesebben olvasta el a beharangozókat, annak még egy kicsit nőtt a pulzusszáma, hiszen Jamaladeen Tacuma basszusgitáros és a balhés hip-hopper, Snoop Doggy Dog dobosa, Lee Pearson is csatlakozott a fúvós négyeshez. Meghirdették, hogy Craig Harris trombonos is színpadra lép, de ő ez alkalommal távol maradt – ha nem is igazolatlanul, de magyarázatlanul.

Aztán azért is ünnepre készültünk, mert épp 30 éve alakult a zenekar – bár eleinte New York Saxophone Quartetnek, majd The Real New York Saxophone Quartetnek nevezték őket, végül jogi viták következtében és a békesség kedvéért World Saxophone Quartet lettek. Még egy ünnepelnivaló adódott: a koncertet Jimi Hendrix emlékének ajánlották, s így az ő szerzeményeiből is válogatott a zenekar, ami attól függően volt örömteli adalék a hallgatóság tagjainak, hogy mennyire áll hozzájuk közel Hendrix zenéje (itt jócskán a pozitív irányba lendülne a mutató), és hogy mennyire hívei egy avantgárd jazz-zenekarnál a programzenének (itt már kétségesebb az eredmény, noha a kvartett praxisában nem ez volt az első tematikus produkció).

A hagyományos kvartett-felállásban kezdett játszani a zenekar, nem finomkodtak, rögtön elborították a Teátrumot együttes improvizációjukkal, ami izgalmas, sőt talán euforikus, katartikus percek eljövetelét előlegezte meg, ám művész és befogadó között a csatorna vagyis a hangosítás minősége miatt nem volt problémamentes a kapcsolat. Mintha egy sűrű bozóton kellett volna átverekednie magát hozzám a hangok hadának. A jól ismert Hendrix-témák (Freedom, Hey Joe) fel-felbukkantak, de a fúvósok igen szabadon fonták körbe őket saját hangindáikkal, aztán amikor Tacuma és Pearson is pályára lépett, erősödött a rockos érzet. Itt a hangtisztaság, a szólamok kivehetősége tovább romlott, de a fülünk igyekezett kompenzálni, és a zenére összpontosítani.

A Zene viszont szép fokozatosan kisomfordált a művészbejárón, helyette artistabemutató vette kezdetét, amikor a lélegzetelállítóan induló – izgalmas, muzikális, fantáziadús – dobszóló csúcspontján Pearson a feje búbjára tette az egyik dobverőjét, s míg azzal egyensúlyozott, a másik verővel a cineket és a tomokat püfölte: „Nézd, Anyu, egy kézzel!” Aztán a dobszékből kipattanva a padlaton kezdte a verőit pergetni, úgy, mint sokszor Han Bennink teszi, csak éppenséggel Bennink szeméből ilyenkor a megszállott és konvenciókat nem ismerő művész szellemi elragadottsága csillog, nem az aprópénzt remélő, amúgy hihetetlenül tehetséges showmané. Szomorú volt, ahogy az ősz Bluiett baritonszólójában rákontrázott az előbbiekre, s a szaxofonállványon pihenő hangszerét elengedve, csak átfújással csiholt ki különböző magasságú hangokat: „Nézd, Anyu, kéz nélkül!” Tacuma sem maradhatott szégyenben, virgázott hát egy fusion-ízűt basszusgitárján. Ekkorra már néhányan kezünkbe temettük az arcunkat.

Amikor a túlságosan is hosszú intermezzo után a négy törzstag ismét a szájához emelte a csövet, még egy kis időre visszanézett a Zene az ajtórésből. Fergeteges volt Murray szólója, amit trióban, a dobbal és a basszussal játszott, aztán még néhány tutti is elemelt bennünket a széktől, de a korábbi látszatzenétől eddigre már túlzottan lekonyult a kedvünk. No, nem mindenkié; sokan úgy látták, jól felöltözött a király. Ezért volt lehangoló a produkció: e hat muzsikussal kapcsolatban méltán használ a világ szuperlatívuszokat, s hogy miért érezték szükségét ezen az estén idézőjelbe tenni önmagukat – rejtély.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely