A Saint Paul Chamber Orchestra hangversenye
Km.: Lars Vogt – zongora, karmester: Roberto Abbado
január 22., Zeneakadémia
St.Paul Chamber Orchestra Szokatlan ülésrendek © Gramofon |
Az Egyesült Államokból európai turnéra átruccanó együttes – ez már a délelőtti próbán is kiderült – nem a múlt megnyert csatáira alapozza sikerét; minden csatát újra és újra meg akar nyerni, lehetőleg nyomasztó fölénnyel. Semmit sem bíz a véletlenre, amennyire csak lehet, kiküszöböl mindenféle esetlegességet, a „majdcsak lesz valahogy” mentalitást pedig valószínű, hogy hírből sem ismerik. Tartalmas, nagy programot hoztak. A koncert-kalendáriumok eredetileg Beethoven–Ligeti műsort ígértek, a koncerten kézbevett szórólapról azonban kiderült, hogy az előzetesen várt program kiegészült egy telivér Haydn-szimfóniával. Nyilvánvaló volt, hogy ez a Haydn-mű – a 93. szimfónia – a koncert kulcsa, felütése, koncepcionális centruma, ugyanis éppen ez az a szimfonikus nyelv, amelyhez a koncerten eljátszott fiatalkori Beethoven műveket (C-dúr zongoraverseny, 1. szimfónia) érdemes mérni, s ez az a zeneszerzői stílus, amely a kor konvencióin igyekszik túllépni. Ahogyan egy évtizeddel később maga Beethoven is, másfél évszázaddal később pedig Ligeti György (Ramifications, 1968–69).
A vonóskar ülésrendje Budapesten szokatlan. A két nagybőgős közvetlenül az első hegedűk mögött foglalt helyet, tehát baloldalon – miként a csellisták is –, a második hegedű és brácsa pedig a karmester jobbjára került. A hangzáskép igen élesen vált ketté és világos volt, hogy a felsőszólam és a basszus önmagában hordozza a harmóniai folyamatot, a középső szólamok (tehát a második hegedű és a brácsa) viszont egy pillanatra sem kárhoztattak a harmóniák kitöltésére: teljesen egyedi, tematikus anyagot kaptak. Ami a karmestertől jobbra történt az a baloldalhoz hasonlóan eseményekben gazdag, invenciózus muzsika volt. Haydn, anélkül hogy túlterhelné a hangzást, a szimfonikus együttesre is alkalmazni tudta végtelenül kifinomult, vonósnégyesre termett írásmódját. S Roberto Abbado (a híres Claudio unokaöccse) nem elégedett meg ennyivel, zenekarától játékfelfogásban is kvartettezést követelt meg. Az interpretáció eljutott a határok feszegetéséhez. A hangzás helyenként durvának, a karakterek túlzásnak (bár a lassútétel fagott-röffenésén remélhetőleg egyként mosolyodott el a publikum), a dinamika szélsőségesnek tűnhetett. Ez a vezényléstechnikai és előadói értelemben egyaránt kockázatos koncepció azonban tökéletes kivitelezéssel párosult; itt bizony sikerorientált amerikaiak szaggatták a húrt.
Lars Vogt személyében német zongorista társult az együtteshez, hogy többé-kevésbé hasonló szellemben adja elő Beethoven C-dúr zongoraversenyét. A mű izomzatát megcsodálhattuk, ez a Beethoven egy horpadt-mellkasú, nyamvadt európai szemében talán a megszokottnál kisportoltabbnak tűnt, s joggal érezhette úgy, hogy nem annyira a költői szenvedély, a látnoki hév vagy esetleg a művészi gőg, hanem a vitaminkúrák és az energiakoktélok feszegetik a versenymű kereteit. Gyanús volt, hogy Lars Vogt Beethovenje az első tétel kadencájában nem a jövő démonaival küzd, hanem csak papírmasé-démonokkal, a lassútétel meggyőző éneke pedig inkább a drága énektanárt dicséri. A zárótétel rondójának harsány triumfálása tágra nyitotta a szemet, de nem talált a szív közepébe. A Haydn-szimfónia zenekari elrendezésének megtartása egyébként továbbra is jó ötletnek tűnt.
A szünet után egy rövid (nyolcperces) Ligeti-darabbal riogatták a nagyérdeműt, a szándék nemes, a kivitelezés közepes volt. A tizenkét vonós-szólista kétszer hatos csoportban játszott, az egyik csoport (elvileg) negyed hanggal mélyebbre hangolva. Azért mondom, hogy elvileg, mert úgy sejtem, hogy a mélyebbre hangolt hangszereken játszók többsége (átkozott abszolút hallás, átkozott beidegződések!) a Ligeti szempontjából rossz, az összhangzás szabályai szerint jó irányba korrigálta a leírt hangmagasságokat. A nézők többsége így is azt gondolta, hogy az egész úgy hamis, ahogy van, de lehet, hogy egészen más hatást gyakorolt volna a mű, ha a Ligeti által kódolt, sokkal brutálisabb (mégis szép!) hamisságokkal hallgattuk volna. Így csak egy türelmesen kivárt közjáték lett belőle.
Beethoven zárószámként megszólalt 1. szimfóniájában az ülésrend ezúttal nem bizonyult szerencsésnek. Világossá vált, hogy ez a szimfonikus nyelv már a hangzástömbök igézetében él, újfajta polifóniát keres. Az első tétel záróakkordjával a zenekar dinamikai értelemben pályacsúcsot döntött, a nagyterem orgonasípjai között legalább két másodpercig bolyongott az utórezgés. Pedig ez „csak” egy kamarazenekar volt. Ronda magyar szóval élve, bevállalósan muzsikáltak. Nemigen hallunk ilyesmit a magyar „testvérzenekaroktól”, s azt hiszem, ezt díjazta a lelkes közönség. Kapott is ráadásnak egy kemény Rossini-nyitányt, a Sevillai borbélyt.
Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely