Marcus Miller, avagy kritikai érzék a ruhatárban
Vannak előadók, akikkel bármikor biztosra mehet a koncertszervező; legyen bár nyaralási szezon, hóvihar, vagy focivébé. Ilyen művész Marcus Miller is. S vannak országok, ahol a közönség feltétel nélkül képes rajongani olyanokért, akik egyszer a szívébe lopták magukat. Honunkban jellemző ez a viszonyulás. De vajon jó ez?
Marcus Miller
május 20., Petőfi Csarnok
Miller, a róla elnevezett Fender-modellel Multihangszeres © Gramofon |
A negyvennyolc éves basszusgitáros, multiinstrumentalista, akiről a legtöbbeknek talán Miles Davishez fűződő egykori, igen szoros kapcsolata ugrik be, valóban a trombitás legenda utolsó korszakában létrehozott zenei örökségnek az egyik legelkötelezettebb ápolója. Miller időről időre azért igyekszik más módon is definiálni önmagát, s nem csak azáltal, hogy sidemanként és mások lemezeinek producereként jeleskedik. Ahogy ezen a koncerten is bizonyította: ő azt a bizonyos afro-amerikai létérzést akarja megőrizni, amelyről a jazz, a funk, az R’n’B, a soul vagy a gospel halmazainak metszete szól. Mindehhez pedig elengedhetetlen a húzós ritmusalap, amit a Magyarországon is megfordult régi cimbora, Poogie Bell dobos ütött. Ő már megjelenésében is igen fajsúlyos figura, nem tréfál, ha a hangszere mögé ül. Ám meglepetéssel is szolgált: a második ráadásként elhangzott, a New Orleans-i marching bandek stílusát idéző számban olyan finoman játszott a fúvósok kollektív improvizációja mögött, ahogy nem is hittük volna róla. Hozzá hasonló jelenség Bobby Sparks billentyűs, aki nemritkán a basszusalapot adta – kiváltva ezzel a szólisztikusan pengető főnököt. Modern funk-jazzhez Hammond-orgona is dukál: akár azon, akár legmodernebb szintetizátorain szólózott vagy kísért, Sparks mindig erősen rányomta bélyegét a zenére.
A fúvóskarban szintén volt régi ismerős, Michael ’Patches’ Stewart személyében, akivel most sem voltam teljesen kibékülve. Trombitásként az övé talán a legsúlyosabb kereszt, hiszen nem tud és nem is nagyon akar kilépni Davis árnyékából. Most többször előfordult, hogy megbicsaklottak zenei gondolatai, néhány szólója viszont parádésra sikerült. Az altszaxofonos kolléga, Keith Anderson nem tett csodákat, de megbízható, egyenletes teljesítményt adott. Kenny Garrett „trónját” azért nem ingatta meg. Az egykor a Pat Metheny Groupot erősítő svájci kromatikus szájharmonikásnak, Gregoire Maret-nek köszönhetően viszont igazán rendkívüli zenei élményekben lehetett részünk. Muzikalitása, virtuozitása nemcsak saját hangszerén, de bármely instrumentumon párját ritkítja.
Miller slap-parádéi a basszusgitáron immár fokozhatatlanok. Mit tehet hát? Ha nem is vertikálisan, vagyis a mondanivalójának számottevő mélyítésével, hanem inkább horizontálisan, vagyis az egyre újabb hangszereken és idiómákban való bemutatkozásával tartja életben a rá irányuló figyelmet. A basszusklarinét után most klarinéton is hallhattuk, sőt egy számban énekelt – technikásan, pontosan, sok érzelemmel. A repertoár nagy meglepetéseket nem tartogatott: szólt a Jean-Pierre, a Panther, a Come Together, első ráadásnak pedig az elmaradhatatlan Tutu. Egyszerűen jól szórakoztunk.
Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely
Behunyt szemmel egész jó
A Magyar Állami Operaház új vezérkarának sok dolga lesz. Végre száműzniük kell az intézményből a dilettantizmust, az ízléstelenséget, a fegyelmezetlenséget. Donizetti muzsikája tényleg bájital, mert az Erkel Színház zsöllyéjében marasztotta a második felvonásra is a nézőt, hogy együttérzéssel figyelje néhány, tisztességes bánásmódra érdemes fiatal tehetség keserves munkáját.
Cimbalom szól a süllyedő hajón
A Lukács Miklós Quintet olyan zenekar, amely a modernséget nem bájtokban méri. Mind az öt zenész akusztikus hangszereken játszik – sokak szemében ez ma már valami konzervatív hóbort. Mégis, ez a zenekar, ez a hangzás tíz évvel ezelőtt még nem létezhetett volna. Emlékezetes koncert, és egy új műfaj születése – a Jazzhajó kedvezőtlen környezetében.
Amivel tartozunk Ligetinek
Alig néhány héttel Ligeti György tavalyi halála előtt jelentette be Rácz Zoltán, az UMZE Kamaraegyüttes művészeti vezetője nemes és nagyszabású tervét: a minden évben koncertet rendeznek Ligeti György műveiből a komponista születésnapján. Egészen addig, amíg minden hangot el nem játszottak tőle. Rendezendő a magyar zenei életnek a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzőjével szemben felhalmozott tartozását.
Műfajteremtő vokalista Pesten
Gyakran csak úgy emlegetik őt: „a Hang”. A csodálat nemcsak a zseniális énekesnek, a műfajteremtő vokalistának szól, hanem a páratlan személyiségű muzsikusnak, komikusnak és karmesternek, a zenei polihisztornak is. Bobby McFerrin ismét Budapesten énekelt: hét év alatt immár negyedszer járt Magyarországon. Előadása most is ünnep volt: a rögtönzés és a muzsika közösségi élményének ünnepe.
Vissza a jövő zenéjébe
Három, csaknem azonos időben keletkezett művet játszott a Budapesti Fesztiválzenekar a Művészetek Palotájában. A Fischer Iván dirigálta program híven tudósított a 20. század első évtizedének stiláris sokféleségéről, és arról a ma már elképzelhetetlennek tűnő időszakról, amikor a zeneszerző zsenik egymás sarkára taposva jelentkeztek korszakos mesterművekkel. A művek most egymástól vették el a levegőt: Richard Strausst feledtette Bartók, majd Bartókot Stravinsky.
