Hangverseny Ligeti György műveiből
május 28., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Ligeti György Tiszteletadás hangokkal © Gramofon

Nehéz írni egy olyan koncertről, amelyen az ember nincs jelen. Máshol van. Ott, ahová a zene viszi. A zeneszerző hangokkal hipnotizálja a hallgatót, aki – ha történetesen ő a kritikus – csak másnap, a fehér képernyőre meredve szembesül azzal, hogy elvarázsolták. Például a Keller kvartett az 1954-ben, még Magyarországon komponált I. vonósnégyessel, amelyről „csak annyit” tudunk elmondani, hogy rendkívül összeszedetten, rendezetten és kidolgozottan szólalt meg; a kvartett tagjai egyenrangú felekként muzsikáltak, a nagyrészt szakmabeli közönség által megtöltött teremben pedig csodálatosan szólt a kis együttes.

Az egész koncert azonban – hol a művek, hol az előadók miatt – nem hatott varázslatként. Afféle érdekességként szólaltak meg Ligeti korai kompozíciói: a huszonéves zeneszerző két kamarazenekari darabja, a Ballada és tánc, illetve a Csellószonáta – utóbbi Déri György érzelmileg hiteles, ám intonáció terén kevésbé igényes előadásában. A Két kánon, valamint a Magány című kórusműveket – megkockáztatom – akár Bartók is írhatta volna. Érdekes volt megtapasztalni, hogyan lesz a jó zeneszerzőből eredeti zeneszerző. Ezt a pillanatot ennek a koncertnek a kontextusában a tizenegy tételből álló Musica ricercata válogatása jelentette. Csalog Gábor a tőle megszokott szellemi koncentrációval, elmélyültséggel és magas technikai színvonalon szólaltatta meg a darabokat, bár zongorahangjából, hangképzéséből néhol hiányzott a tömörség, ráadásul rendkívül zajosan kezelte a pedált.

A koncert második fele az Artikulation című elektronikus kompozícióval kezdődött, üres színpaddal. Furcsa érzés volt utána: tapsoljunk-e vagy ne, és ha igen, akkor kinek? Ezután a kórusra írt Lux aeterna következett. Tartottam tőle, hogy nagy falatnak bizonyul ez a tizenhat szólamú, kemény disszonanciákkal és nehéz belépésekkel teli mű a Bubnó Tamás és Mezei János vezette Budapesti Énekes Iskolának (Schola Cantorum Budapestiensis). Tisztességesen megtanulták és előadták a darabot Rácz Zoltán vezényletével, úgyhogy inkább azt sajnáltam, hogy az ihletnek, a költőiségnek már nem jutott hely interpretációjukban. Pedig nem kellett volna hozzá sok, hogy az atmoszférák Ligeti által elképzelt örök zenéjének halljuk a művet. A semmibe vesző kórusdarab után a semmiből induló Csellóversenyt attacca, azaz egymáshoz kapcsolva adta elő az UMZE. Perényi Miklóstól hallottam már érzékletesebben is ezt a különös kezdetet, de később játéka, nemes csellóhangja elismerésre méltó volt. Ahogyan a koncertet záró Melodien esetében, a szólistákból álló zenekar hangzása itt sem „állt össze”, nem volt olyan egységes, amilyennek egy ideális előadásban elképzeltük.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely