Tetszett a cikk?

Föladta a leckét Fischer Ádám; közönségnek, recenzensnek, zenekarnak, énekeseknek egyaránt. Igaz, magát sem kímélte a Budapesti Wagner-napok négy estéjén. Az energiabefektetés fantasztikus eredményt hozott: A Rajna kincse és A walkür óráira a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem az istenek otthonává magasztosult. Lépjünk be a csarnokba!


Budapesti Wagner-napok
A Rajna kincse, A walkür
június 7-10., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Fischer Ádám
Volt Wagner-víziója
© Gramofon
Kísérlet, vízió, újfajta játékmód – e kulcsszavakat használta Fischer Ádám előzetes nyilatkozataiban. Ha kísérlet volt ez a négy este, hát kiforrott kísérletnek minősíthető, és biztos alap a 2008-as Budapesti Wagner-napokhoz, amikor a teljes trilógia (és előjátéka) elhangzik.

Itt, a Duna-Tisza-közén nem vagyunk hozzászokva az olyasfajta távlatos gondolkodáshoz, amilyen Fischeré. Ő persze, ha az utóbbi években gyakran föl is tűnt a hazai koncertpódiumokon, mégiscsak olyan szisztémához szokott, amelyben a rapid megoldások nem divatosak. Remélhető, hogy végre az előrelátás, a művészet alkotó fegyelme és termékeny szabadsága (így együtt) a magyar operajátszást is áthatja, amelyhez – a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatójaként – mostantól hivatalosan is kötődik a dirigens.

A 2006-os Parsifal rendkívüli sikerét regisztrálva Fischer már A Rajna kincse és A walkür-előadások terveiről beszélt. Élt benne egy vízió, ami a hangversenyteremben – föltevésem szerint – maradéktalanul megvalósult. Hartmut Schörghoferrel közös elképzelésükre talán a posztmodern jelző illik. Álom és valóság: reális kutya- és lófejek, a lebombázott Drezdára emlékeztető roncsváros, Marilyn Monroe-nak álcázott sellők és gekkószerű lények – sokféle jel, melyek többféle képzettársításra adtak lehetőséget a nézőnek mindkét mű láttán-hallatán. Már ha a néző hajlandó volt dolgoztatni a fantáziáját. Ha erre nem vállalkozott, úgy is tökéletes illúzióban részesült, hiszen a pódiumon a frakkba vagy fekete ingbe, estélyi ruhába öltözött énekesek sistergő intenzitással élték szerepüket.

Milyen igaz Kovalik Balázs operarendező elmélete: a megfelelő szituációba, lelkiállapotba hozott szereplő rátalál a megfelelő technikára. Fekete Attila hangját például még sosem hallottam ennyire könnyedén szárnyalónak, és mégis erőteljesnek, kifejezőnek – A Rajna kincsében Froh szólamát bízták rá.

Négy egymást követő estén Wagnert vezényelni nagyjából olyan vállalkozás, mint védőháló nélkül tripla szaltót ugrani a magasban. Ez csak olyan partnerekkel képzelhető el, akik ugyancsak biztos ugrók, akiknek minden mozdulata csukott szemmel is kiszámítható. Christian Franz ilyen partner, és szent megszállott: két estén Logét, két estén Siegmundot énekelt. A tavaly Parsifalként megismert tenorista okkal kapott olyan tapsot és füttyögést, mint egy popsztár. Nem tudom eldönteni, a Luciferrel és Mefisztóval rokon, filozofikus és ironikus Loge tetszett-e jobban vagy Siegmund, a hős? Egy biztos: A walkür „slágere”, a tavaszi dal megrendítő emlékünk marad; a közhelyest feledtető, Schubert-dalszerű előadás mámorítóan hatott.

Fischer Ádám befutott, rutinos művészekből állította össze a szereposztást, és bebizonyosodott, hogy a modern játékstílus nem feltétlenül életkor, hanem iskolázottság és ambíció kérdése. Hartmut Welker Alberichje éppoly korszerű volt, mint a fiatal Tomasz Konieczny Wotanja, vagy Michaela Schuster (Sieglinde) és Linda Watson (Brünhilde) párosa, illetve Németh Judit Frickája. A walkür lányok kara nagyszerűen szólt, de a magyar énekesnőknek szükségük lenne néhány leckére viselkedéstanból: egy ilyen produkció végén illik örülni a pályatársak és a zenekar sikerének.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – hogy egy konkurens együttes képviselőjét idézzem – „bámulatos teljesítményt” nyújtott. Megtanultak az opera és Wagner nyelvén beszélni. Nos, ezt az együttest készül most a „hivatal”, az intézmény menedzsmentje kivéreztetni. A jövő évi szólisták neve ott áll az idei műsorfüzet végén. Szeretném hinni, hogy csak helyhiány miatt maradt le a zenekar a listáról.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely

Gramofon

Műfajteremtő vokalista Pesten

Gyakran csak úgy emlegetik őt: „a Hang”. A csodálat nemcsak a zseniális énekesnek, a műfajteremtő vokalistának szól, hanem a páratlan személyiségű muzsikusnak, komikusnak és karmesternek, a zenei polihisztornak is. Bobby McFerrin ismét Budapesten énekelt: hét év alatt immár negyedszer járt Magyarországon. Előadása most is ünnep volt: a rögtönzés és a muzsika közösségi élményének ünnepe.

Kult

Operatörténeti pillanat Budapesten

Vajda János Karnyóné című új operájának bemutatóját a premierre készülő művészek egyike operatörténeti pillanatnak titulálta. Az elfogultság nyilvánvaló, de a két azonos értékű, különböző szereposztással látott előadás meggyőzött, hogy az állítás több szempontból is igaz. Ezúttal valóban operatörténeti eseményről adhat számot a recenzens.

Gramofon

Amivel tartozunk Ligetinek

Alig néhány héttel Ligeti György tavalyi halála előtt jelentette be Rácz Zoltán, az UMZE Kamaraegyüttes művészeti vezetője nemes és nagyszabású tervét: a minden évben koncertet rendeznek Ligeti György műveiből a komponista születésnapján. Egészen addig, amíg minden hangot el nem játszottak tőle. Rendezendő a magyar zenei életnek a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzőjével szemben felhalmozott tartozását.

Gramofon

Marcus Miller, avagy kritikai érzék a ruhatárban

Vannak előadók, akikkel bármikor biztosra mehet a koncertszervező; legyen bár nyaralási szezon, hóvihar, vagy focivébé. Ilyen művész Marcus Miller is. S vannak országok, ahol a közönség feltétel nélkül képes rajongani olyanokért, akik egyszer a szívébe lopták magukat. Honunkban jellemző ez a viszonyulás. De vajon jó ez?

Gramofon

Vissza a jövő zenéjébe

Három, csaknem azonos időben keletkezett művet játszott a Budapesti Fesztiválzenekar a Művészetek Palotájában. A Fischer Iván dirigálta program híven tudósított a 20. század első évtizedének stiláris sokféleségéről, és arról a ma már elképzelhetetlennek tűnő időszakról, amikor a zeneszerző zsenik egymás sarkára taposva jelentkeztek korszakos mesterművekkel. A művek most egymástól vették el a levegőt: Richard Strausst feledtette Bartók, majd Bartókot Stravinsky.

Gramofon

Cimbalom szól a süllyedő hajón

A Lukács Miklós Quintet olyan zenekar, amely a modernséget nem bájtokban méri. Mind az öt zenész akusztikus hangszereken játszik – sokak szemében ez ma már valami konzervatív hóbort. Mégis, ez a zenekar, ez a hangzás tíz évvel ezelőtt még nem létezhetett volna. Emlékezetes koncert, és egy új műfaj születése – a Jazzhajó kedvezőtlen környezetében.

Egy kamurendőr egy mesés lakásvásárlási ajánlattal csalt ki 17 milliót egy idős nőtől

Egy kamurendőr egy mesés lakásvásárlási ajánlattal csalt ki 17 milliót egy idős nőtől

Kockázatos lenne a Balatonra a szemesi luxuslakóparkhoz tervezett belső tó

Kockázatos lenne a Balatonra a szemesi luxuslakóparkhoz tervezett belső tó

Porig égett Paris Hilton otthona

Porig égett Paris Hilton otthona

Babáknak való, szülőknek szól: intelligens kiságyat mutatott be a Bosch

Babáknak való, szülőknek szól: intelligens kiságyat mutatott be a Bosch