Keller András © M-Telekom Szimfonikus Zenekar

Keller többször is úgy nyilatkozott, hogy az együttest a klasszikus repertoárra (Haydn, Mozart) alapozva szeretné újjáépíteni. Ez az elképzelés a beígérthez képest izgalmasabbnak ígérkező 2007/2008-as szezonterven csak részben látszik, és nem is biztos, hogy ez baj. Mert a pedagógiai filozófia csak első blikkre tűnik célszerűnek, ugyanis a zenei alapok és a zenekari lét alapjai nem biztos, hogy egy-egy műben uniót alkotnak. Egy Haydn-szimfónia ugyanis épp azáltal válik komoly kihívássá, hogy benne a zenei gondolkozás alaphabitusára kell(ene) rávilágítani. Amikor Bach és a XX. század címmel Keller hangversenysorozatot hirdetett, ősbemutatóként elhangzó kortárs kompozíciókkal, az már a zenekarépítés más útjainak felméréséről árulkodik. (Csak csendben jegyzem meg, hogy Vidovszky László és Jeney Zoltán művei csupán részleges ősbemutatók lehetnek, hiszen a programban olvasható művek – feltételezhetően – eredeti alakjukban épp a közelmúltban hangoztak el.)

A közönség nagyobbik része most látta először a kiváló hegedűst és kvartett-alapítót vezényelni. Magam többször is hallottam őt a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok élén, dirigensi alapmagatartása így nem volt ismeretlen. Keller impulzív, energikus, a részletek kidolgozását (értsd: aprómunka) illetően egyelőre technikai korlátokkal küzdő, világos és könnyen értelmezhető, a mű egészére vonatkozó „globális” koncepcióval rendelkező karmester. Olyan zenész, aki nem ijed meg a következetlenség vádjától, lélekből, zsigerből formál, értelmez, közvetít. Engem nem is lepett meg, hogy bemutatkozó koncertjének műsora józanságról nem, annál több ambícióról árulkodott. Ennyi nehéz művel terhelni egy első találkozást! Beethoven vonósnégyesre komponált Nagy fúgájának vonószenekari átiratával indítani – nos, ez istenkísértő vállalkozás, amelynek meredekségén keveset enyhít az a körülmény, hogy egy kvartett-prímás áll az együttes élén. A zenekaron napnál világosabban látszott, hogy a fanatizáló edzői közhelyek – „meg tudjátok csinálni!” – mennyire sikeresek lehetnek, de az is látszott, hogy ezzel a vonóskarral talán nincs is annyi gond, mint az előzetes nyilatkozat alapján sejteni lehetett. (A zenekart magam évek óta nem hallottam, így nincs összehasonlítási alapom.) Keller a kvartett-hangzás átláthatóságáról – ha ennél a műnél egyáltalán beszélhetünk erről –, mint hangzásideálról, mint vágyott célról lemondott. Ezzel együtt a kompozíció formájához (fúga) kapcsolódó elvárásainkat is fel kellett adnunk, a karmester a darabot karaktervariációként bontotta ki, így számos üde megoldást hallhattunk. Keller a darab nyomasztó súlyából levett, a mindig avantgárdnak ható hangzást felpuhította. Teher alatt nő a pálma – ezt üzente muzsikusainak, de ezt üzente a közönségnek is. S hogy a vezényléstechnika is elmarad még az elvárhatótól, az a karmester és a zenekar sorsközösségéről tanúskodott.

Hallatszott, hogy a muzsikusok nem mindig értik zeneigazgatójukat; ehhez még hónapok, évek kellenek. Bartók Divertimentójának első tételében még kevés, a lassú tételben és a fináléban viszont egyre több jel utalt arra, hogy (természetesen) nincs még meg a közös gesztusnyelv. Az elvégzendő munka valós mennyiségét a Schubert-mű közben becsülhettük fel, s e tevékenységünkkel párhuzamosan az előadás élvezeti értéke erősen megcsappant. Rengeteg még a feladat a fafúvósoknál, és a rezekre is dupla szólampróbák várnak az elkövetkezendő időszakban. A legtöbb munkája persze Kellernek lesz, és azzal szavazunk bizalmat a zenekarnak, hogy az elkövetkezendő évadban minden kérdésünket a karmesternek címezzük.

Magyar Telekom Zenekar; Karmester: Keller András; Program: Beethoven, Bartók és Schubert művei; október 19., Zeneakadémia

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely