Rost Andrea áriaestje
január 26., Zeneakadémia

Rost Andrea Stabilan - a színpadon is © Gramofon

Pedig ekként történt: Rost Andreát és vendégét, Wiedemann Bernadettet hosszan és hangosan ünnepelte a nagyérdemű. Pedig egyszerű bérletes előadás volt, talán éppen ezért ültek zenei „feinschmeckerek” (és nem sznobok) a nézőtéren. A műsor meglepetést ígért, ami akár kínos perceket is okozhatott volna, a bel cantótól Pucciniig kalandozott a két énekesnő. Ha a közhelyekhez ragaszkodnánk: Rostnak csak ujjgyakorlat A szerelmi bájital Adinája, a Don Pasquale Norinája, Wiedemann-nak meg a Don Carlos Ebolija. De, hogy egyikük fajsúlyosabb, másikuk meg líraibb terepre merészkedett – nos, ez izgalmat keltett. Jóféle izgalmat. A drámai mezzo a bel canto mű, A kegyencnő Leonórájának áriáját mintaszerű könnyedséggel szólaltatta meg. Már minden óvatos fenntartás tovaszállt, amikor Norma és Adalgisa páratlanul nehéz kettősével lépett pódiumra a két énekesnő. Ismét bebizonyosodott, hogy Friedrich Haider karmesternek mennyire igaza van abban, hogy Norma zenei karakterét a szükségesnél jobban súlyosította el Maria Callas. Talán nem is ő, hanem a rajongók, a követők alakítottak valamiféle „örökséget” az egyszeri és megismételhetetlen jelenségből. A két hang, a telt, de még mindig roppant mozgékony lírai szoprán és a sötét tónusú de ugyancsak flexibilis mezzo orgánum gyönyörűen simult össze a maximális ritmikai és stílus összeműködést igénylő duettben.

Ma minden a szakosodás irányába mutat, és vannak előadóművészek, akik jól is érzik magukat a számukra kijelölt skatulyában. Fizikai adottság, ambíció és mély önismeret dolga ez a kérdés. Tanácsot adni, a próbálkozásra lehetőséget kínálni pedig rettenetes felelősség. Bizonyára lesz, aki vállalja ezt a felelősséget a Magyar Állami Operaház új vezetői közül. Rost és Wiedemann áriaestje mindenesetre azt engedi feltételezni, hogy az énekesnőkről érdemes sokkal színesebb fantáziával gondolkodni. Lehet, hogy a Pillangókisasszonyra és a Turandot Liujára már egy teljes produkció erejéig föl lehetne kérni Rost Andreát, Wiedemann Bernadett pedig Santuzzaként protagonistája lehetne egy friss Parasztbecsület-repríznek. Ha stabil, muzikalitásra épülő, korszerű zenés színházi játékhoz keresnek partnereket, kettőjükre biztosan építhetnek.

Ami meg a lehetőségeket illeti, a Filharmónia Budapest Kht. már nem először adja tanúságát annak, hogy bár a bevételi eredmény nem elhanyagolható szempont, azért mindenek felett a művészek és a közönség szolgálata áll. A Liszt–Wagner Zenekart vezető magyar zenekarok tagjaiból, nemzetközi hírű kamaraegyüttesekből, vonósnégyesekből, fa- és rézfúvós kvintettekből verbuválták 1997-ben. Vélhető, hogy a tagság folyamatos mozgásban van, és ma már nem feltétlenül az alapítókat látjuk a pódiumon. Oberfrank Péter karmester szép és lendületes játékra késztette az együttest, a szólisták pedig rövid idő alatt átlelkesítették az eleinte egykedvűnek látszó hangszereseket.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely