Kislány a nagybőgőnél
Már 2006-ban lenyűgözte a budapesti közönséget, amikor a MOL Jazz Fesztiválon lépett fel zenekarával. Akkor még inkább mint cirkuszi látványosságra voltak rá kíváncsiak az egybegyűltek. A két és fél évvel ezelőtti koncert után maradt bennem hiányérzet: úgy éreztem, Esperanza Spalding lenyűgözően tehetséges színpadi jelenség, de még nem zenél. Most viszont már szemernyi hiányérzetem sem volt.
Esperanza Spalding koncertje
január 26., Művészetek Palotája, Fesztivál Színház
Esperanza Spalding Játék és súly © Heads Up/Telarc |
Úgy érzem, Esperanza Spalding mostanra mindent a helyére tett. Bőgővel a kézben annyit szólózik, amennyit bármely jó ízlésű jazzbőgős szólózhat, akár zenekarvezető, akár nem. Pregnáns, pontos és dögös kíséretét nem kuszálja össze éneklése, az pedig nem úgy hat, mintha egy hangszeres zenész mellékesen elkövetett vokalizálása lenne. Mindezt elősegíti, hogy már túlnyomórészt szöveggel – angolul, spanyolul és portugálul – énekel, csak akkor scattel saját bőgőszólamát kettőzve, amikor annak helye van. (2006-ban még szinte végig egy szólamban haladt bőgőzése és éneklése, így egyik sem töltötte be valódi funkcióját, s ez eredményezte a feszültséget, amely a zenét végig megbéklyózta.) Bár a Fender Jazz basszusgitár furcsa látvány egy rendkívül törékenynek látszó nő nyakába akasztva, Esperanza ezzel a macsó hangszerrel is könnyen bánik, s könnyedén állítja a groove szolgálatába. Egyébként a főként latinos groove-ok is neki köszönhetőek, maga hangszereli számait és a közéjük ékelt, esperanzásított standardeket is – nagyszerűen.
Ne feledkezzünk meg kísérőiről sem: legfőképp a dobos Otis Brownról, aki tökéletesen idomul a hősnő bőgős énjéhez. Az első ráadásban azt is megmutatta, hogy számára egyetlen pergődob felér egy dobszettel; így játszott duóban Spaldinggal. (Megsejthettük, miért őt választotta állandó dobosául többek között Joe Lovano.) A zongorista Leo Genovese egy Fender Rhodes és egy melodica segítségével tette a hangzásképet még színesebbé. Kísérete simulékony, szólói virtuózak voltak. Ricardo de Almeida Vogt gitáros inkább csak háttérfestésre szorítkozott, de játékában nem volt hiba.
Legtöbb megmozdulása alapján Esperanzát játékos alkatnak gondolhatjuk, akinek fontos a humor és a vidámság. Például nyakába akasztja a basszusgitárt, majd mikor bekonferálja Milton Nascimento Ponta de Areiráját, beugrik neki: ja, ehhez a számhoz nem is basszgitár kell, hanem bőgő – erre jót mosolyog magán, majd hangszert cserél). Mindemellett drámai atmoszférát is tud teremteni. Nem csak díszít szépen ívelt dallamaival, súlyt is képes fogni a hangja. Ez jelzi: valódi művésszel van dolgunk.
Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely
Elsüllyedt kultúra, avagy kinek szól a régmúlt zenéje?
Reneszánsz Év, együttműködés külföldi partnerekkel, ötszáz éve született monumentális kompozíciósorozat újrafelfedezése, a figyelem ráirányítása a ma kevésbé divatos zenei korszakokra. Több okból is nagyszerű a kezdeményezés, mégis mindössze harmincan voltunk kíváncsiak a Musica Aeterna Művészeti Alapítvány sorozatának második koncertjére, amelyen a Corvina Consort lépett fel.
Ízléshiány és eszményi egység
Szinte napra pontosan két évvel ezelőtt adta legutóbbi koncertjét Budapesten az Academy of St. Martin in the Fields kamarazenekar. Most is ugyanazt a művet játszották első ráadásnak, mint akkor; most is egy ifjú hegedűművész hölggyel léptek fel; s helyenként most is páratlan hangzásélménnyel ajándékoztak meg.
Luganszkij jó zongorista, de nem nagy művész
Igazán nagy vad volt A Zongora című bérletsorozat legutóbbi fellépője. A híres-neves orosz zongoristát koncertről és lemezekről jól ismerjük; ezúttal az is kiderült, hogy nem ismertük félre. A pályaadatok fényessége nem vakította el a kritikust, Nyikolaj Luganszkij jó zongorista, de nem nagy művész.
Verbéna illatú katarzis
„A zene több is, mint a lélek tükre, a hang metafizikus dimenziójával gazdagodik, így képes átformálni az ember mélységes behatároltságát” – írja legújabb, magyarul sajnos még nem olvasható könyvében Daniel Barenboim. A jeles zongoraművész-karmester tétele a muzsika hatalmáról Rost Andrea évnyitó Puccini-estjére is érvényes volt.
