A MÁV Szimfonikusok Beethoven-estje
Közreműködött Kocsis Zoltán (zongora)
Vezényelt: Takács-Nagy Gábor
április 3., Zeneakadémia

Takács-Nagy Gábor hegedűművész egy-két esztendeje „rákapott” a vezénylésre. Ezt kamatoztatja zenekara hasznára Lendvai György, a MÁV Szimfonikus Zenekar igazgatója, mert meghívta első vendégkarmesternek a Svájcban élő muzsikust. Előbb annak eredményét hallhattuk, hogy fölkészítette a kamarazenekari koncertekre a vonósokat, a Beethoven-esten tanúi lehettünk az egész együttest érintő termékeny munkájának. Ezen a hangversenyen nem B kategóriájú, sokféle feladatot rugalmasan ellátni képes, de mégiscsak középszerű muzsikusok társulata ült a pódiumon, hanem szenvedélyes és odaadó zenészek.

„Ugye, mégiscsak muzsikáltunk?” – kérdezte a fáradt maestro a koncert után a gratulálóktól. Igen muzsikáltak – ez volt a hangverseny fő jellemzője. Darabokat – újakat, meglepőeket és régieket, jól ismerteket – el lehet játszani, de csak így, ilyen emócióval és azonosulással érdemes.

Takács-Nagy karmesteri koreográfiája persze nem vetekszik, nemcsak Andrew Davisével, de említhetnénk köznapibb dirigenseket is. Ellenben fantasztikusan „tudja” a zenét, a zeneszerzőket és ezt a hatalmas ismeretet képes átadni az együttes tagjainak. Ezért nem játszanak csupán szép hangokat, hanem belőlük és általuk születik meg a mű. Eltűnődtem: a mai versenygyőztes, tagadhatatlanul professzionális ifjú muzsikusok miért olyan „egyenfigurák”, miért nincs karakterük? Valószínűleg azért, mert ma még hiányzik az a tanárnemzedék az akadémiáról, amely Takács-Nagyot, Kocsist és a többieket nem tanította, hanem olyan csillagútra terelte, amelyre csak akkor léphettek, ha szellemileg-lelkileg is fölemelkedtek. (Rados Ferencre és Kurtág György gondolok elsősorban, mert ők még most is elérhetők.)

Takács-Nagy káprázatosan bánik a közönséggel is, beszél hozzájuk: „Nem mintha olyan dolgokat mondanék, amit ne tudnának, de jó fölidézni” – mondja kicsit mentegetőzve. Így senki sem érezheti magát lenézve, kioktatva. Ám mindenki feszülten várja, hogy fölharsanjon az a fenséges fanfár, amellyel az István király indul. Pattogó ritmusok, dinamikus hangzás, precízen kidolgozott verbunkos karakter láttatja, miként gondolt a zeneszerző az ő szívből szeretett bajszos magyar barátaira.

A császári-isteni hangnemű Esz-dúr zongoraverseny következik. Kocsis úgy ül a zongoránál, mint egy ugrásra kész fenevad, lehengerlő erővel szólal meg az első téma. Hol van már a hétfő esti, csipkefinomságú éteri hang, amellyel oly költőien ékesítette föl Mozart G-dúr zongoraversenyét! Persze üzenet volt az is a túlvilágra, Fodor Gézának, hódoló üzenet. Itt most két titán küzd egymással életre-halálra, az állás – mondhatnánk – döntetlen, nyertes csak a hallgatóság. Szünet után a talán legtöbbet játszott szimfónia, a VI. (Pastorale) szólal meg. Takács-Nagy vezetésével pontosan értelmezve a tételeket, amelyeknek Beethoven „prózában” is rögzítette a karakterét. A vihar olyan elemi erővel csap le a nézőtérre, hogy képtelenség ellenállni, beleremegünk. Örömteli és hálás érzések a vihar elmúltával – írja a zeneszerző a zárótételről. Későre jár, kint csillagos az ég, és még a Király utcában is tavasz illatú a levegő. Van csoda, és van remény.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely