A Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekara
Km.: Christian Tetzlaff – hegedű, karmester: Paavo Järvi
május 22., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Az észt dirigens rendkívüli vezetői képességekkel bír; zenekarait – a frankfurtit és a Cincinnati Szimfonikusokat – talán csak megszokásból nem soroljuk az élvonalba, pedig rendre igen magas színvonalú produkciók kerülnek ki a kezük alól. Az amerikai zenekart 2001 óta vezeti, a németet pedig (hazai nevükön: hr-Sinfonieorchester) 2006 óta. Ami a „koreográfiát” illeti, Järvi nem pálcavirtuóz, viszont elképesztő, hogy milyen erős kézzel vezeti a rábízott csapatot. Poroszos ritmikai fegyelmet követel, amivel képes klasszisokkal növelni együtteseinek színvonalát. A kisujjában van a dirigensi szakma – ez apai örökség, noha Neeme Järvit ismertségben már maga mögé utasította. Azt csinál a zenekarral, amit akar; hangszerként játszik rajta; akkor szólalnak meg a hangok, akkordok, amikor ő akarja, az áttétel érezhetően alig bonyolultabb, mint egy zongorista kisagya és keze között.

Paavo Jarvi Erős kézzel © Gramofon archív

Ennek fényében sajnálatos, hogy a koncert egyetlen pillanatra sem hagyta el a hagyomány vágta ösvényt: nem élt a rögtönzés szabadságával, nem hallottunk egyéni megoldásokat. Sőt – ebben talán ütőhangszeres múltja köszön vissza – kifejezetten elhanyagolja a zene harmóniai oldalát, a frázisok értő-értelmező tagolását, ami nélkül jobb, ha nem is fog a húrok pengetésébe a Haydn-zene előadója. Egyedül talán csak a ráadás-számokban, Brahms magyar táncaiban éreztem némi spontaneitást, ezekről a darabokról azonban a budapesti közönség nevében üzenem a világ nagy karmestereinek: a könyökünkön jönnek ki!

Az évfordulós Haydn 82. számú, „Medve” becenévre hallgató szimfóniájának lassú tételét színben és ritmusban annyira egységesen kezdte az elsőhegedű szólam, ahogyan fél éve ugyanitt a St. Martin in the Fields kamarazenekar indította Beethoven Elsőjének lassúját – és ez nem kis szó. A harmadik tétel visszatérési részében az oboista egy váratlan díszítéssel tréfálta meg a közönséget és a karmestert, aki – ha jól láttam – majdnem hangosan felkacagott.

Christian Tetzlaff Fénypont volt © Gramofon archív

Az est fénypontját Bartók Hegedűversenye és Christian Tetzlaff muzsikálása jelentette. Ez az ember – akinek arcéle kísértetiesen emlékeztet Yehudi Menuhinéra – rendkívül felkészült, alapos művész. Nem az a fajta, aki a könnyű megoldásokat kedveli; nem valamelyik romantikus zeneszerző versenyművével lépett a Művészetek Palotája színpadára, mint előtte oly sokan. Nem kell neki az olcsó népszerűség, ő ki mer állni ezzel az elképesztően nehéz művel (Bartók hazájában), és képes felmutatni a benne rejlő lírai és nyers karaktereket – ilyen színpompásan talán még sosem hallottam a Hegedűversenyt! A hamburgi művész hangszere elképesztően nagyot szól, egy helyütt az elsőhegedű szólammal felelgetett forte hangerővel, azonos volumenben a zenekari csoporttal. Nagyon érzi, nagyon ismeri Bartókot; az első tétel egy-egy nosztalgikus hangvételű szakasza sírnivalóan szép volt. A ráadás – két tétel Bach C-dúr szólószonátájából – is lélegzetelállító természetességgel, közvetlenséggel – spontaneitással! – szólalt meg.

A második félidőt kitevő Brahms I. szimfóniáról sajnos nincs mit feljegyezni: konvencionális, kiszámítható olvasatban részesültünk. Ha valamit, akkor azt azonban mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy ez a zenekar elsőrangú; nemcsak a hegedűk és a Fenyő László vezette csellószólam, hanem fafúvósai is kiváló hangszeres szólisták. Bár az első kürtös az elfogadhatónál többször fújt félre, a magas színvonal legalább olyan mértékben köszönhető a zenészeknek, mint a most megismert kiváló karmesternek.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely