Elpusztíthatatlan vagyok - jellemezte magát többször is Ehud Olmert izraeli kormányfő, aki láthatóan nem akarja olcsón adni a bőrét. A korrupciós botrányai miatt már hónapok óta kikezdett miniszterelnök a múlt héten jelentette be, hogy nem indul pártja, a Kadima szeptember 17-ei vezetőválasztásán, és ezzel lényegében lemond a kormányfői posztról. Utódja azonban nem veszi át automatikusan a miniszterelnöki stafétabotot, hiszen előbb létre kell hoznia egy életképes új koalíciót. Olmert addig - elkerülve a csúfos bukást - ügyvezető marad. Ha pedig az új pártvezérnek nem lesz parlamenti többsége, előrehozott választásokat írnak ki, és Olmert akár a jövő évig is a helyén maradhat.
Meglepetést okozott a távozás bejelentése, hiszen Olmert korábban azt mondta, csak akkor mond le, ha vádat emelnek ellene. A jogi lépés veszélye egyelőre nem múlt el, a múlt héten a rendőrség már negyedszer hallgatta ki a kormányfőt, akit azzal vádolnak, hogy jeruzsálemi polgármestersége idején 150 ezer dollárt kapott kampánycélokra egy amerikai üzletembertől. Nemrég pedig arra is fény derült, hogy hivatalos útjainak a költségét kétszer számolta el. Korábban azzal is megvádolták, hogy egy jeruzsálemi lakás megvételekor illegális szívességeket tett a kedvezőbb árért, pénzügyminiszterként szabálytalanságokat követett el a Bank Leumi privatizálásakor, a kereskedelmi tárca vezetőjeként pedig saját embereit juttatta állami hivatalokba.
Népszerűsége nem sokkal az után kezdett csökkenni, hogy 2006 januárjában átvette a kormányfői megbízatást a kómába esett és máig eszméletlen Ariel Sarontól, majd a Kadima párt élén megnyerte a parlamenti választást. Ázsióját az izraeli szempontból kudarccal végződött tavaly nyári libanoni háború tette végképp tönkre. Bár a közvélemény kezdetben kedvezően fogadta a Hezbollah elleni támadást, a síita mozgalom vártnál acélosabb ellenállása és a magas izraeli veszteségek később bírálatok özönét zúdították a kormányfőre. A rendszeresen kocogó, 62 éves Olmert azonban lerázta magáról a háború hivatalos vizsgálatának lesújtó következtetéseiből adódó felelősséget. Túlélte a pártján belüli lázadásokat, miközben a közvélemény-kutatások szerint egyre többen követelték távozását. A lemondása előtti utolsó felmérés szerint a megkérdezettek mindössze 14 százaléka volt elégedett a munkájával.
Pechére kormányfői pályafutásának kezdetével esett egybe az Izraelt el nem ismerő iszlamista Hamász hatalomra jutása a palesztin területeken, és ezzel a zsidó állam békepartnere, a világi Fatah ellenzékbe szorulása. A Hamász ráadásul tavaly júniusban kiverte a Fatahot a Gázai övezetből, végzetesen megosztva a palesztin népet, s megnehezítve bármiféle békemegállapodás végrehajtását.
A George W. Bush amerikai elnökkel szoros barátságba került Olmert a Hamász megerősödése ellenére partnernek bizonyult a tavalyi annapolisi konferenciával Washington által kezdeményezett béketárgyalások folytatásában. Bár Olmert is elismerte, hogy a Bush-kormány hivatali idejében már képtelenség egyezségre jutni, jelezte: előrehaladást lát a határok és a palesztin menekültek ügyében a Mahmúd Abbász palesztin elnök ellenkormányával folyó megbeszéléseken. Kérdés viszont, hogy egy esetleges megállapodás mennyire kötelezi Olmert utódját. A Haarec című izraeli napilap mindenesetre úgy véli, a jelenlegi tárgyalás is valamiképp a korábbiak folytatása, és a mostani alkuk a jövőbeni párbeszédet is segíthetik.
Török közvetítéssel dialógus kezdődött Szíriával is, felcsillantva a reményt, hogy megegyezés esetén az arab ország rávehető az Iránnal ápolt szoros kapcsolatok megszakítására, így el lehetne vágni a Hezbollah utánpótlását. Olmert egyik lehetséges pártbéli utódja, Saul Mofaz kormányfőhelyettes, közlekedési miniszter a múlt héten jelezte: folytatni kell a békeerőfeszítéseket Szíriával.
Akár Mofaz, akár a pártelnöki posztra esélyesebb Cipi Livni külügyminiszter, vagy - parlamenti választás esetén - a közvélemény-kutatásokat vezető, ellenzéki Benjamin Netanjahu ül majd a miniszterelnöki székbe, választ kell találnia az iráni nukleáris fenyegetésre. Az Olmert-kormány nem zárta ki a katonai akciót, de a Stratfor amerikai kutatóintézet szerint eddig inkább csak pszichológiai hadviselés folyt. Az Irán elleni amerikai vagy izraeli katonai támadásnak a világgazdaságra gyakorolt kockázata ugyanis jóval nagyobb egy helyi háború hozadékánál.
