Az első kézfogás

Hogy jó kapcsolatot alakíthassunk ki a városunkkal, első lépésként – csakúgy, mint az emberi kapcsolatok esetében – mutatkozzunk be, és hagyjuk, hogy ő is bemutatkozzon. Ezáltal megérthetjük, miről is szól a városunk élete, mit képvisel, milyen értékekkel bír, és ezek hogyan alakultak ki. Úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy „érezzünk rá a városra”.

Meglepően sokféle választ kaptam, amikor arról kérdeztem másokat, szerintük mire utalhatok ezzel a kifejezéssel. A gyakorlatias tippektől kezdve (kiismerni a metróhálózatot, séta a tömegközlekedés helyett) egészen a kulturális megközelítésig bezáróan (elolvasni a város múltjának könyvtárnyi irodalmát, elmerülni a zenei örökségben) érkeztek a válaszok. Ide sorolom a kevésbé mérhető, érzékszervi benyomásokat is, amelyeket valódi fizikai érintkezés révén szerezhetünk meg.

Keressünk fel inkább olyan épületeket, műemlékeket, amelyek megszólítanak minket, ahelyett, hogy a képeslapokról visszaköszönő látványosságokat vennénk sorra. És ha már ott vagyunk, hunyjuk le a szemünket, és simítsuk végig a falakat a tenyerünkkel. E gesztus által kicsit kézzelfoghatóbbá válik a város, és fizikai – sőt talán érzelmi – szinten is megtapasztalhatjuk a történelemnek, a kultúrának, az épületeknek és az embereknek a hatalmas, megfoghatatlan tömegét. A város emberléptékűvé zsugorodik, ha szó szerint kezet foghatunk vele.

Értékkeresés

Az utóbbi néhány évtizedben márka- és marketingmenedzser-cégek vették át az irányítást a városok felett. Emiatt kicsit nehezebb valódi, személyes kapcsolatot kialakítani egy várossal. Az óriásplakátok, a szlogenek és az ajándéktárgyak özöne a város bizonyos vonásait igyekeznek kiemelni, miközben a városról kialakított képünk olykor egészen eltérő is lehet. A város az otthonunk, és nem csupán egy márka. Lehet, hogy így tálalják, hogy vonzóvá tegyék a turisták szemében, de mint városlakóknak nekünk személyesebb kapcsolatot kell kialakítanunk vele.

Sokkal jobban megérti Edinburghot az, aki végigfuttatja a kezét a Sir Walter Scott emlékére állított Scott Monument csipkézett élein, mint az, aki vesz egy skót kockás barettet vörös parókával. Nem mond sokat a város szlogenje sem: „Incredinburgh” (Hihetetlenburgh). És az olyan üzenetek, mint az „Absolutely Positively Wellington” (Nagyon is Wellington) sem igazán hozzák meg a kedvem az utazáshoz – pedig még sosem jártam arra.

Egy város valódi értékeinek felfedezése időt és kitartó kutatást kíván. Az eredmény azonban egész biztosan megéri a fáradságot. Érték az, amit a város képvisel. Ha ember lenne, vajon milyen sajátos képességekkel és tulajdonságokkal jellemezhetnénk? Mi adja a város „szívét-lelkét”?, hogy Le Corbusier-t idézzük. A válasz: a történelem, a kultúra, a földrajzi adottságok és az éghajlat sajátos összjátéka. Ezek a tényezők minden városban más-más mértékben játszanak szerepet. A hely és az ott lakó emberek együttesen tesznek ránk benyomást.

Az általánosításoktól a személyes kapcsolatig

Az egykori nagy birodalmak városaiban, jellemzően, még ma is tetten érhető némi felsőbbrendűség – legyen szó akár az épületek méreteiről, az utcák szélességéről, vagy a város mai lakóinak magabiztosságáról. Ilyen London, Párizs, Lisszabon, Madrid, Bécs, Róma, Berlin, Isztambul – ebben az európai nagyvárosok jeleskednek. Ezzel szemben a roppant méretű, amerikai iparvárosok inkább úgy néznek ki, úgy működnek, mint egy gépezet. A még fiatal ázsiai metropoliszok megfoghatatlanabbak, digitálisabbak, és magukon viselik a számítógépes várostervezés valamennyi védjegyét.

Ezek az általánosítások kiindulópontot, hátteret vagy keretet nyújtanak városunk lényegének feltárásához, sajátosságainak megismeréséhez. Egy város értékei egyénileg szólítanak meg minket. Ha összehasonlítom, hogy mit tartok én London értékeinek, és mit egy barátom, azt kell mondjam, hogy ez nagyban függ attól, milyen személyes kapcsolatot alakítunk ki a várossal: mi az, amit előtérbe helyezünk vagy éppen figyelemre sem méltatunk.

Számomra London sztoikus. Titokzatos és kemény (noha itt-ott lágy is tud lenni). Mértéktartó és büszke, bár talán nem annyira büszke, mint Párizs. Inkább kimért és régimódi, mégis merész. Úgy tekintek rá, mint egy zsémbes és rigolyás öreg rokonra, aki jobbnál jobb történeteket tud. Mindez a legváratlanabb helyeken mutatkozik meg számomra: elhagyatott épületekben, viktoriánus előkertekben, de még a lehangolóan modern, új épülettömbökben is. Éppúgy érzem mindezt egy nyirkos, esős nap csúcsforgalmában, mint a kocsmák előtti, esti fényben fürdő tömegben.

Ezeket a jegyeket vélem felfedezni Charles Dickens leírásaiban, akárcsak Samuel Pepys naplóiban. Ezt a Londont látom Monet és Turner festményein, ezt a Londont hallom a Kinks és a Rolling Stones zenéjében – egy érdes, feszélyező, paradox módon mégis megnyugtató és elbűvölő várost. London számomra ilyen. Mindenkinek meg kellene fogalmaznia, hogy mit képvisel, és mit közvetít számára az a város, amelyben él. Csak ezután lehet azon dolgozni, hogy ki-ki megtalálja benne a helyét.

Az egyensúly megteremtése

Lényeges, hogy mi is adjunk valamit a városnak magunkból, de szükséges némi alázat. Mint általában, az egyensúly megteremtése fontos: ne legyünk túl bátortalanok, és ne hagyjuk, hogy a város teljesen eluralkodjon rajtunk. Ellenben ne is azzal a szándékkal kezdjünk bele ebbe a kapcsolatba, hogy majd mi megváltoztatjuk és a magunk igényeihez igazítjuk a várost. Találjuk meg a saját helyünket. Kutassuk fel azon tulajdonságait, amelyek megszólítanak bennünket, és tápláljuk a kapcsolatunkat. Most vetjük el azokat a magokat, amelyekből az a fajta összetartozás-érzés növi ki magát, amelytől majd a magunkénak érezzük a várost.

Meglep, hogy a megkérdezettek között milyen sokan voltak azok, akiknek a város csak egy élettelen, passzív létező, amivel soha eszükbe sem jutott volna bármiféle kapcsolatot kialakítani. Noha talán elismerik, hogy a városuk olykor a földbe döngöli, máskor pedig az egekbe repíti őket, mégsem ismerik fel, hogy a megoldás kulcsa ezekben a helyzetekben a kezükben van, és rajtuk áll, hogy tovább táplálják, tovább erősítik-e a kapcsolatot. Edward Glaeser írja a Triumph of the City (A nagyváros diadala) című könyvében:

„Túl kell lépnünk azon, hogy épületek sokaságaként tekintünk a városra. Inkább az legyen a szemünk előtt, hogy a valódi város nem betonból, hanem emberekből épül fel.”

A fenti cikk Hugo Macdonald Hogyan hozzuk ki a legtöbbet a nagyvárosi életből? című könyvének szerkesztett részlete. A kötet nem tankönyv vagy útikalauz, sokkal inkább egyfajta kézikönyv. Az építészettel és urbanisztikával foglalkozó újságíró, Hugo Macdonald nemcsak abban segít, hogyan küzdjünk meg a nagyvárosi lét kihívásaival, de abban is, hogy miként tehetjük élhetőbbé a várost.