Több mint hetven évvel a haláltáborok felszabadítása után a Soá – vagyis az európai zsidóság nácik általi tömeges kiirtása – még mindig tartogat újabb rejtélyeket. A történész számára a levelezés különös kutatási terület, mivel a hétköznapi élet legegyszerűbb megnyilvánulásait tükrözi, de azt az értékes kapcsolatot is, amely a szeretteinkhez köt.
A 2018-ban a Honvédelmi Minisztérium Történeti Levéltárának vincennes-i archívuma által közzétett iratgyűjtemény rávilágított, hogy 1942 szeptembere és 1944 júliusa között csaknem 5 ezer levelet írtak a Franciaországból deportált, megsemmisítésre ítélt zsidók a haláltáborokból, amelyekről senki nem tudott semmit, és ahonnan a többség számára nem volt visszaút. Persze a táborok létezése ismert volt, de valódi funkciójuk nem mindenki számára volt az.
Még ennél is elképesztőbb, hogy a leveleket a foglyok hivatalosan küldték, sőt a nácik kényszerítették erre őket a Briefaktion nevű, nagyszabású propaganda-hadművelet keretében. Ez abból állt, hogy levelezőlapokat írattak a deportáltakkal családjuk vagy barátaik címére, hogy ily módon megnyugtassák őket. A tartalmuk rövid volt, kötelezően németül kellett írni, és nem tartalmazhatott semmilyen személyes információt. Az erre szánt formula leggyakrabban a következő néhány szóban foglalható össze:
„Munkatáborban dolgozom, és jól vagyok.”
Sok a kérdőjel
Nem tudjuk, kitől származott a Briefaktion elképzelése, hogy milyen szervezet működtette a gyakorlatban, sem a pontos földrajzi kiterjedését. Csak feltételezésekbe tudunk bocsátkozni a levélakció végcélját illetően.
Vajon az volt a szándék, hogy eloszlassák a nyugat-európai országok aggodalmait, és a gyűjtőtáborokban fenntartsák a nyugalmat azáltal, hogy biztató híreket közölnek a fogvatartottak végső úti céljáról? Lehetséges. Propagandaakcióról volt vajon szó, hogy megmutassák a világnak, a keletre deportált zsidókkal nem bánnak rosszul? Vagy, ahogy maguk a deportáltak gondolták, a nácik ilyen alattomosan akarták felderíteni azoknak a zsidóknak a rejtekhelyét, akik el tudtak menekülni a razziák elől? Ma sem tudjuk.
Felmerül a kérdés, hogy ez a „kiváltság” mindenkire vonatkozott-e, vagy csak maroknyi „kiválasztottra”. Sajnos ez ügyben a válaszoló hozzátartozók levelei sem adnak tájékoztatást. A rendelkezésre álló adatok alapján inkább véletlenszerű kiválasztásról lehetett szó. A levelezőlapokat meghatározott napokon osztották ki, de még ma sem tudjuk, hogy ezt valamilyen szervezet felügyelte, vagy csak önkényes döntések voltak. Elég volt annyi, hogy a deportált aznap ott, helyben legyen, és máris a „kiválasztottak” közé került.
Noha nem ismerjük a levélakció valódi okait, megállapíthatjuk, hogy a nácik széles körű álcázást alkalmaztak. A nyilvántartási számok soha nem szerepelnek a levelezőlapokon, mint ahogy a dátumok is csak ritkán, így a címekre kell hagyatkoznunk. Először is, az Arbeitslager Birkenau (Munkatábor, Birkenau) elnevezés nem létezik. 1943-ig Birkenau státusza szerint Kriegsgefangenenlager, KGL (hadifogolytábor) volt. Ezt követően vált Konzentrationslagerré, KZ, vagyis koncentrációs táborrá, de soha nem nevezték munkatábornak. Nyilvánvalóan a félrevezetés szándéka állt emögött.
A másik figyelemre méltó tény, hogy a levelek nagy részét az Auschwitz–Birkenauban és altáboraiban fogva tartott deportáltak írták, de a feltüntetett címben csak ritkán történik utalás arra, hogy ezek a táborok Auschwitzhoz tartoztak, mindannyiszor úgy emlegették, mint önálló kényszermunkatáborokat, nem engedve betekintést Auschwitz komplex halálgépezetébe.
Kötelező pozitív hangvétel
Összességében majdnem 76 000 zsidót deportáltak Franciaországból az Endlösung (végső megoldás) végrehajtása keretében. Tudjuk, hogy közülük
körülbelül 25 000 férfi és nő ment keresztül a „szelekció” próbáján a transzportok megérkezése után. Az UGIF nyilvántartása alapján 2889 levélírót azonosíthatunk, ami valamivel kevesebb, mint a munkára kiválasztottak 12%-a. Ebből arra a szándékra következtethetünk, hogy el akarták titkolni, mi folyik a táborokban.
A Briefaktion fő hajtóereje Franciaországban az Izraeliták Szövetsége (UGIF) volt. A nácik ösztönzésére az 1941. november 29-i francia törvénnyel létrehozott szervezet célja a Franciaországban élő teljes zsidó közösség képviselete volt, tehát feloszlattak minden korábbi zsidó szerveződést, és az összeset beolvasztották az UGIF-be. Szerepe segítségnyújtási feladatokra korlátozódott, tisztviselőit a Zsidó Kérdések Főbiztossága (CGQJ) jelölte ki.
A hivatalos arculat mögött szerveződött egy titkos részleg is, amely a zsidók mentésével foglalkozott. Ám a szövetség munkája idővel egyre nehezebbé vált vezetői és munkatársai letartóztatása miatt. 1944 júniusában, a szövetségesek partraszállásakor a szervezet már csaknem szétesett, és szeptember 12-én hivatalosan is feloszlatták.
Korábban az egyes anyagok a deportált áldozatok egyéni dossziéiban voltak, az UGIF által létrehozott iratanyag helyreállítását a Honvédelmi Minisztérium Történeti Levéltára, az SHD indította el, a szervezetnek köszönhetően váltak ezek a dokumentumok meghatározó forrásokká: segítségükkel nyomon követhetjük a táborokból a Briefaktion keretében, franciaországi címzettekhez küldött leveleket.
A deportáltaknak kötelező volt németül írni, és a helyzetüket pozitívan beállítani. Dátum csak ritkán fordul elő a levelezőlapokon, időnként az elülső oldalon láthatunk egy-egy pecsétet, de rendszeresen találunk jobbra fent egy pirossal írt számot, amelyről jó ideig nem tudtuk, hogy ki és mikor írta oda. A következő megjegyzés is megjelenik: Rückwort nur über die Reichvereiningung der Juden in Deutschland, Berlin Charlottenburg 2, Kanstrs. 158, azaz válaszolni kizárólag a Birodalmi Zsidószövetségen keresztül lehetett.
Az összes levelet az UGIF-nek küldték el, amely regisztrálta és rendszerezte a küldeményeket, mielőtt eljuttatta a címzettekhez. A levelek tömeges kezelése a 36-os ügyosztály hatáskörébe tartozott, amely a levelezésekkel és családok felkutatásával foglalkozott. Megérkezésük után minden levél kapott egy sorszámot, feljegyezték a küldő nevét, valamint a címzett nevét és lakhelyét, így jöhetett létre az az iratanyag, amely alapján rekonstruálták a korabeli levelezéseket. Ezután kézbesítették a levelet egy formanyomtatvány kíséretében, amely bemutatta, hogy milyen módon kell megírni a válaszlevelet.
A Briefaktion működésének első szakaszáról szóló kutatások még nem fejeződtek be. Az a néhány kiadvány, amelyben ezekkel a levelekkel foglalkoznak, kevéssé mutatja be a rendszer gyakorlati működését. Csak annyit tudunk, hogy a leveleket Birkenauból, Auschwitzból és altáboraiból – mint Jawischowitz, Jaworzno, Gleiwitz (Gliwice), Monowitz – küldték, de más helyekről is, mint Bergen-Belsen, Theresienstadt, sőt Lublin-Majdanek.
"Titkos" és cenzúrázatlan levelek
A Briefaktion keretében írt levelek érdekesek abból a szempontból, hogy bemutatják nekünk a náci gépezet működését, de keveset mondanak a deportáltakról és életkörülményeikről. Ugyanakkor a levelek egy másik csoportja, amelyeket a deportáltak titokban írtak, értékes adatokat szolgáltat a tábori életről.
A „titkos levelek” kifejezés nem igazán megfelelő, mert ezek a levelek is a hivatalos mederben haladtak. Titkosságuk abban állt, hogy küldőjük egy olyan személy neve alatt bújt meg, akinek fogva tartása más rendszer szerint történt: ilyenek voltak a politikai foglyok vagy a kényszermunkára kötelezettek. Számos francia deportáltnak ilyen kölcsönnév alatt sikerült valódi híreket adnia magáról a családjának, válaszlevelet, csomagot és egyéb küldeményeket is kaphattak ily módon, hogy javítsák mindennapi életkörülményeiket pénzbeli vagy más anyagi hozzájárulás fejében.
Ezekre a levelekre az a jellemző, hogy elég hosszúak voltak, és megindító jeleit fejezték ki a szeretetnek és gondoskodásnak a Franciaországban maradottakkal kapcsolatban. A levélírók aggodalmaskodtak amiatt, hogy az otthoniak talán fáznak vagy éheznek, vagy olyasmi miatt, amit csak a sorok között olvasva lehetett kitalálni, mivel jó néhányan kódolt nyelvet használtak, hogy megértessék magukat.
Végül 1945-ben, a táborok felszabadítása után a túlélők is küldtek leveleket családjaiknak, hogy így jelezzék, életben vannak. Mivel általában nagyon gyengék és betegek voltak ahhoz, hogy gyorsan hazakerülhessenek, a Vörös Hadsereg vagy az átvonuló francia katonák segítségét kérték, hogy leveleiket a felszabadulást követő órákban vagy napokban eljuttassák családjaiknak.
Ezek a levelek egyedülálló és megrendítő tanúbizonyságai a pokolról, amit átéltek, bár a túlélők egy részének így sem adatott meg, hogy viszontlássa hazáját, Franciaországot. Ezek a kapkodva és bármilyen kéznél lévő eszközzel írt, ezúttal cenzúrázatlan levelek a koncentrációs táborok hosszú rémálmából kijutó túlélők ambivalens érzéseiről tanúskodnak. Természetes volt a túlélés öröme, amelyet azonban beárnyékolt a jogos aggodalom az otthon maradottak iránt, és persze az a türelmetlenség is, hogy minél előbb viszontláthassák őket.
A túlélők sok mindenről írnak: a jobb életben való reménykedés mellett szórakoztató megjegyzéseket tesznek felszabadítóikról, az orosz katonákról, akik iránt forró hálát éreznek és bálványozzák őket, ugyanakkor számos kérdés merül fel bennük az átélt poklot illetően, érthető dühvel beszélnek börtönőreikről, és vad gyűlölettel Németországról.
Ezek a spontán levelek az érzelmek szivárványszíneinek széles skáláját tükrözik, és ennélfogva különösen ritka tanúsítványai annak a lelkiállapotnak, amelyben a foglyok voltak Franciaországba való hazaérkezésük előtt, ahol ünnepelték a háború végét, és fátylat akartak borítani a megpróbáltatások éveire. És különben is, hogyan lehet elmondani szeretteinknek az elmondhatatlant? Hogyan lehet elmagyarázni ezeket a borzalmakat a fivéreknek, a nővéreknek, a gyerekeknek, a szülőknek, akiknek fogalmuk sincs a nácik által kifejlesztett koncentrációs táborok pokláról? Ez is egy szörnyű tanulsága e leveleknek.
Sokan voltak olyanok a leszármazottak között, akik mit sem tudtak a levelek keletkezésének körülményeiről, mivel szüleik csak ritkán beszéltek a múltról. Ez teszi e levelek felfedezését, archiválását, megőrzését és publikálását alapvetően fontossá, annál is inkább, mivel egyedülálló, hiteles információt nyújtanak a Soáról, amelyet egyetlen dokumentumfilm vagy más ábrázolás sem tud visszaadni ilyen eredetiséggel és pontossággal.
A fenti cikk Karen Taieb Auschwitzból írok nektek című könyvének szerkesztett részlete.
A második világháború alatt a koncentrációs táborok foglyai a Briefaktion propagandaprogram szigorú előírásait követve leveleket küldhettek haza. Az 1942 és 1945 között született több ezer üzenetre a címzettek szintén szabályozott módon válaszolhattak. Könyvében Karen Taieb történész huszonkét fogoly történetét eleveníti fel, bemutatva a háború előtti életüket, családjukat, elfogásuk körülményeit. A kiadványt itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.