1960 óta az olimpiai játékok megrendezésének összköltsége látványosan növekedett, napjainkban több tízmilliárd dollárra rúg. 1960 óta minden olimpiai játék túllépte a költségkeretet, átlagosan reálértékben 157 százalékkal.

A csapatommal vizsgált több mint húsz projektkategóriában csupán az atomhulladék tárolásának magasabb a költségtúllépése. Ennél is ijesztőbb, hogy gyakoriak a szélsőséges túllépések. Az egyetlen olimpiai rekord, amelyre senki sem áhítozik, a költségtúllépés rekordja, ezt jelenleg Montreál tartja. A város 1976-ban 720 százalékkal lépte túl a költségvetést.

Háttérbe szorított tapasztalat

Az olimpia sajnálatos rekordjának számos oka van, de a magyarázat nagyrészt abban rejlik, ahogy a játékok rendezési jogának megszerzése kíméletlenül háttérbe szorítja a tapasztalatot. Az olimpiának nincs állandó helyszíne, ezért a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) felhívást intéz a városokhoz, hogy pályázzanak az aktuális játékok megrendezésére. A NOB előszeretettel költözteti a játékokat régióból régióba, kontinensről kontinensre, mert így kiválóan lehet terjeszteni az olimpia védjegyét.

Ez azonban azt jelenti, hogy amikor egy város és egy ország elnyeri a rendezési jogot, jó eséllyel teljesen tapasztalatlanok. Ha az adott ország korábban rendezett is olimpiát, az olyan régen volt, hogy az akkori szervezők már visszavonultak vagy meghaltak. Londonban például hatvannégy év, Tokióban pedig ötvenhét év telt el két esemény között.

Hiába rendezik tehát az olimpiai játékokat négyévente, a rendezés teljesítménye a tapasztalatlanság következtében nem ábrázolható pozitív tanulási görbén. Az olimpiát örökké kezdők tervezik és kivitelezik – ezt a bénító hiányosságot pedig az „örök kezdő szindrómájának” nevezhetjük.

A legek harca

Az olimpia új mottójában is benne van, hogy „gyorsabban, magasabbra, erősebben”, a rendező városok pedig saját legekre vágynak a létesítmények építése terén. Ahelyett, hogy már meglévő vagy a tapasztalatok alapján máshol jól működő terveket használnak újra, rendszerint arra törekednek, hogy az elsőt, a legnagyobbat, a legmagasabbat, a legszokatlanabbat, a leggyönyörűbbet, a legegyedibbet építsék fel, a tapasztalat pedig senkit sem érdekel.

Ezt a súlyos kórképet érhetjük tetten a költségek túllépésében olimpiai rekordtartó 1976-os montreáli játékok esetében. „Valamennyi építmény hatásos, modern és bonyolult volt – olvashatjuk egy 2013-as, mérnökök által írt esettanulmányban –, legfőképpen a központi stadion.”

A stadion építésze Roger Taillibert volt, Jean Drapeau polgármester személyes kedvence, aki egy kagylóhéjat képzelt el, a tetején lyukkal, amely fölé magas, íves torony hajolt volna igen hatásosan. A tornyot kifeszített kábelek kötötték volna össze a stadionnal, lehetővé téve, hogy a tetőt felemeljék vagy a nyílásra eresszék. Korábban még csak hasonló megoldást sem alkalmaztak sehol.

Drapeau és Taillibert számára ez különösen örömteli volt, holott épp ettől kellett volna, hogy megszólaljon a vészcsengő. Taillibert terveiben a gyakorlati szempontok alig érvényesültek. „A stadion terve nem foglalkozott a megépíthetőség kérdésével, és nem hagyott helyet a belső alátámasztásnak” – állapították meg a tervet bíráló mérnökök. A munkásoknak nem maradt más választásuk, mint hogy a rengeteg darut olyan szorosan állítsák egymás mellé, hogy azzal már akadályozták egymás munkáját.

Nyitóünnepség a montreali olimpiai játékokon – háttérben darukkal

AFP / Sputnik / Dmitryi Donskoy

Miután a költségek az egekbe szálltak, és az építkezés messze lemaradt a tervezett határidőkhöz képest, a quebeci kormány menesztette Drapeau-t és Taillibert-t, és tűzoltásként rengeteg pénzt öntött a projektbe. A játékok így is épphogy elkezdődhettek időben. A stadionról hiányzott a tető, a torony pedig, amelynek a hatásos központi elem szerepét szánták, még mindig csak egy ronda csonk volt.

Az olimpia után a költségek tovább nőttek, mivel a mérnökök rájöttek, hogy a tornyot nem lehet úgy megépíteni, ahogy Taillibert tervezte. Készítettek egy alternatív tervet, és egy évtizeddel később a tető végül a helyére került. Ezt még egy sor balszerencse, funkcionális hiba, javítás, csere és további költségnövekedés követte.

Amikor Roger Taillibert 2019-ben meghalt, a Montreal Gazette nekrológja azzal a megjegyzéssel kezdődött, hogy az olimpiai stadion költségei olyan magasak, hogy Quebecnek „30 évébe került” kifizetni őket. „És több mint négy évtized elteltével még mindig bosszankodhatunk a működésképtelen tető miatt.”

Megvalósítás hatékonyan

HVG Könyvek

Az olimpiai játékokhoz közeledve a stadion a formája alapján „A nagy O” becenevet kapta, amiből azonban hamarosan „A nagy gond” lett. Ebben az értelemben a montreáli olimpiai stadion lehetne a modern olimpiai játékok nem hivatalos kabalafigurája. Az egyik, de nem az egyetlen. Ha online keresést indítunk az „elhagyatott olimpiai helyszínek” kifejezésre, szemügyre vehetjük az olimpiai őrület számos, még ennél is szomorúbb emlékművét.

Melyek azok az egyetemes tényezők, amelyek megkülönböztetik a sikert a bukástól? Kiderül a Megvalósítás hatékonyan című könyvből, amelyet itt rendelhetnek meg kedvezménnyel. A könyv megjelenését a ShiwaForce.com Zrt. támogatta.