Otthon Design / A szerző felvétele

Az Otthon Design Magyar Design című standja nem volt hivalkodó. Az installáció leginkább ár–érték arányos, de nem igénytelen, legfőbb erénye talán az, hogy nem erőltet koncepciót, csak van. A 300 négyzetméter alapterületből 200-at a Medence Csoport foglalt el. Ők kézenfekvő választást jelentettek, a Formatervezési Tanács tavaly különdíjat adott nekik – nem érdemtelenül. A csoport már legalább egy évtizede nagyjából úgy értelmezi a designt, ahogy azt a most aktuális nemzetközi trendek teszik. Talán ez tűnt föl valakinek, és a felelősök úgy döntöttek, hogy a díjazott buszmakettek, porszívórajzok és koncepttárgyak közé egyszer becsusszanhat egy használt reklámmolinókból tervezett, gyártásban lévő táskakollekció is – amelyhez egyébként rendszeres lakossági workshop járul immár öt éve, mert a résztvevők maguk tervezhetik meg táskájukat a csoport kiállítóterében, így a Magyar Design kiállításon is tartottak táska-workshopot. A társaság installációban is erős, épp volt a tarsolyukban egy 100 négyzetméternyi, környezettudatosságról szóló kiállítás, ami egyáltalán nem jött rosszul. A Medencét tekinthetjük a Formatervezési Tanács delegáltjának, amúgy az egész Magyar Design-stand a Design Terminál és a Hungexpo patronáltja. Kényelmes és praktikus döntés a bemutató szponzorálása, kár, hogy csak formális.

Hogy van tartalék és lehetőség a magyar designban, azt éppen ez a kiállítás is mutatja. Hosszú évek monotóniája tört meg az új bemutatkozókkal és az új arculattal – ám az is kiderült, hogy a hazai design sorsa esetleges. Véletleneken, ismeretségeken, kényelmi és lobbikérdéseken múlik, nem pedig átgondolt stratégián. Értő intézményes menedzselés híján jórészt maradnak az egymással semmilyen összefüggésben nem álló pályázatokon befutó nyertesek, a frissen végzett egyetemisták, akik pár év múlva eltűnnek, és a legtöbbjükről soha többé nem hallunk, miképp ígéretes terveikről, tárgyaikról sem. Elnyeli őket a napi rutin, beállnak kereskedni, vagy olyasmiket terveztet velük az élet, amit nem mutogatnak szívesen, de nem is kíváncsi rá senki. A vásárlóközönség – az állampolgár – designtudatos nevelése állami közfeladat lenne, aminek csak egy-egy apró epizódja, hogy az ilyen jellegű vásárokon is megjelenik a magyar design.

A magyar tervező, a magyar termék kozmetikázott, csúsztatásokkal teli fogalom. A magyar termékkel szembeni bizalmatlanság attitűdje hagyományos, ám terjed egy másik hagyomány is: a magyar tervező bizalmatlansága a magyar megrendelővel szemben. Az a tervező, aki valahogy lábon maradt, nem számít rá, nem keresi. Az egyszerűbb utat járja: például Európát. Az idei Magyar Design standja érdekes, igényes válogatás, ám ha megnézzük, hogy mit is takar a 13 magyar tervező fogalma, nagyon vegyes képet találunk, receptet és tanulságot viszont nem. A nevek nagy része külföldi céget vagy tervezőt sejtet, a jelek szerint egy angol vagy olasz hangzású név vonzóbb. Az Architecture Uncomfortable Workshop markánsan nyers tárgyai Milánót is megjárták, rönkökből és zsindely módjára hasított fából készült rusztikus falburkolatuk izgalmas kontrasztot ad Hegedűs Viola Anna érzékeny világító falburkolatával. A kiállítók közül egynek (Isthmus) egyáltalán nincs magyar nyelven elérhető információ a honlapján – ez aligha véletlen. A Codolagninak van ugyan magyar nyelvű menüje, de nem hazai piacra gyárt. Ez nem elv, hanem kialakult gyakorlat: nincs értelme a magyar vevőt hajkurászni. Hajdók Ákos a honlapja szerint szlovák. Józsa István egy webshop tulajdonosaként árulja saját bútorát is, gyártóként ugyancsak saját webüzletét tünteti föl. Mónus Kata szerethető hibrid bútora koncepttárgy, a Stuhlwerk pedig nem tervező, hanem székforgalmazó. Az Otthon Design kiállítás mindenesetre még friss, van benne lendület. A szakmai nap konferenciákkal telt. Németh Gabriella, a Magyar Design-rész főszervezője szerint tolongás ugyan nem volt, de az egyébként szokatlanul érdekes témák legalább valóban érdeklődő közönség elé kerültek.

Otthon Design / A szerző felvétele

Az Otthon Design az ígéretes név ellenére nem bizonyult családbarát közegnek. Gyereket szombati látogatásunkkor jószerével alig lehetett látni, ami azt mutatja, hogy van valami józanság a magyar szülőkben – egy kiskorút órákig vonszolni a parkettaminták, kazánbetétek és jacuzzik végtelen során nyilvánvaló kegyetlenség. A kiállítási tér mintegy harmadát töltötték ki a különböző masszázskádak. Egyesek szerint Magyarország teljes elfekvő árukészletét láttuk itt egy időben, mások szerint viszik a kádakat, mint a cukrot. Hogy mit kell tudnia ma egy fürdőkádnak ahhoz, hogy megvegyék, az néhány külön tanulmányt is igényelne, köztük legalább egy szociológiait – és talán egy patológiait is. Gagarint egyszerűbb szerkezetben lőtték ki, az biztos.

Bár sok bútorkiállító volt, nézhető bútort elvétve láttunk. Vagy átsiklott a tekintetünk a közhelyes felhozatalon, vagy riadtan kaptuk félre a fejünket. „Stricibarokk” – bökött a súlyos emésztési zavart okozó eklektikus izére alkalmi kísérőm. Az Otthon Design egyelőre sikerrel távolítja el a magyar átlagembert a „design” fogalmától, mindenfajta vásárlói tudatosságtól, a környezettudatosságot is ideértve. A vásár üzenete egyértelmű: akinek nincs legalább egy kerti medencényi ökológiai lábnyoma, az annyit is ér. Hogy hogyan teremtődik meg a mai magyar otthon, arról végképp nem alakulhat ki semmilyen képünk ezen a szakkiállításon, hiszen miből is áll az Otthon Design kínálata alapján az otthon? Ha minden kiállítási kategóriában választ valamit a kedves vevő, akkor egy kandalló, egy jacuzzi, rattan a kertbe automata napernyővel a medence mellé a gondozásmentes műpázsitra, egy garnitúra temetetlen múlt a nappaliba, egy majonézkészítő gép, egy készlet szemüvegtisztító. Esetleg még 200 méter négysávos autópálya a G pavilon eladatlan alapterületéből, ami az amúgy zsúfoltra hangolt vásárterületen túl húzódott, a cserepes tuják sora mögött.

Tóta József