szerző:
Műértő

Az utóbbi években sorozatos botrányok rázták meg az egyébként virágzó német képzőművészeti szcénát. Kezdődött az egész a nagy hamisítási botrányokkal, a mára már nagyrészt lezárt Beltracchi-üggyel (írásunk a 14. oldalon) és az orosz avantgárd műveket hamisító nemzetközi bandával szembeni, jelenleg bírósági szakaszban lévő eljárással; folytatódott egyes köztulajdonban lévő, kiemelkedő értéket képviselő modern és kortárs műalkotások külföldre történt eladása miatti vitákkal; majd az ismert művészeti tanácsadó, Helge Achenbach látványos bukásával (Műértő július-augusztusi szám). S most itt a legújabb nagy konfliktus, melyet Monika Grütters kulturális államminiszter a műtárgyvédelmi törvény módosítására tett javaslata váltott ki. A tervezetet egyelőre még a kormány sem tárgyalta, de a műkereskedelem és a művészek máris hevesen tiltakoznak.

A javasolt intézkedéseket a tervezet kidolgozói a tagállamok területéről jogellenesen kivitt kulturális javak visszaszolgáltatásáról tavaly elfogadott EU-irányelvek nemzeti jogba való átültetésének szükségességével magyarázzák, azok azonban valójában csak a változtatások egyik felét, nevezetesen a külföldről történő műtárgybehozatal szigorítását tehetik indokolttá. Itt főként azért válhatnak szükségessé módosítások, mert a politikai helyzet destabilizálódása egyes, régészeti emlékekben gazdag országokban új lendületet adott az antik műkincsek külföldre csempészésének, ráadásul az ebből származó bevételek egy része a terrorizmus finanszírozását szolgálja. A tervezet a jövőben csak olyan műtárgyak behozatalát tenné lehetővé, melyek rendelkeznek az exportáló országnak a kivitelt engedélyező írásos igazolásával. A szándék nyilvánvalóan helyes, azonban ilyen igazolásokat számos országból lehetetlen beszerezni. Ezért a kereskedők attól tartanak, hogy az antik műtárgyak a törvény életbe lépése esetén elkerülnék Németországot.

A törvénymódosítás után már nem kerülhetne külföldre Andy Warhol 1963-as remeke, a Triple Elvis, ami 2014-ben 81,9 millió dollárért kelt el a Christie’s-nél.
©

Ennél is sokkal vitatottabb a tervezet másik fele, amely az ellentétes irányú forgalmat, azaz a műtárgyak Németországból történő kivitelét érinti. Ha a tervet eredeti formában fogadnák el, akkor a jövőben minden 150 ezer eurónál nagyobb egyedi értékű, 50 évnél régebbi műtárgy kivitele az EU-n belül is engedélyköteles lenne. Az EU-n kívül eddig is léteztek megkötések, az engedély megtagadására azonban csak akkor került sor, ha a műtárgy lopott, hamis, vagy restitúciós követeléssel terhelt volt. Az új engedélyeket tartományi szinten működő bizottságok adnák ki, és azok megtagadhatók lennének, ha a kivitelre szánt tárgyakat a „kultúrkincs” kategóriába sorolják. Az 50 éves időkorlát egyben azt is jelenti, hogy még élő sztárművészek korai munkái is a módosítás hatálya alá esnének, Gerhard Richter vagy Georg Baselitz például engedély nélkül nem adhatná el külföldre 1965 előtt keletkezett műveit. A javasolt változtatásoknak ezt a részét nyilván azok a közelmúltbeli botrányok motiválták, amikor megfelelő jogszabályok híján sem az állam, sem a tartományok nem tudták megakadályozni, hogy a Németországban őrzött legfontosabb Andy Warhol-festményeket tulajdonosuk, a közvetett állami tulajdonban lévő, játékkaszinókat üzemeltető Westspiel eladja. A változás – kimondatlanul – a múzeumok számára is nagyobb védelmet nyújtana a velük szemben egyre jobb pozíciókba kerülő, gyakran diktálni akaró „mega-gyűjtők” ellenében, akiknek játéktere lényegesen szűkülne, ha a múzeumi letét alternatívájaként csak a nyomott áron történő belföldi értékesítés jöhetne számukra szóba. Nem véletlen, hogy a múzeumok többsége elégedett a javaslatokkal, míg a műkereskedők, a műgyűjtők és a művészek igyekeznek azokat megtorpedózni. A műkereskedelem elsősorban a német piac drasztikusan visszaeső versenyképességét vizionálja, miközben helyzetük – a magas áfakulcs, a követői díj és a szociális alapokba fizetendő összegek miatt – már ma is hátrányos. A művészek és a műgyűjtők emberi jogaik megsértéséről és „részleges kisajátításról” beszélnek. Többen bejelentették, hogy visszavonják a letétként állami múzeumokban elhelyezett műveiket; Baselitz ezt a drezdai Albertinumban és a chemnitzi múzeumban már meg is tette. Richter egyelőre csak fenyegetőzik, három pontban foglalva össze ellenvetéseit: „Először is, ez a szabadságjogok megsértése. Senki sem írhatja elő nekem, mit tehetek a képeimmel. Másodszor, én a művészetről nem nemzeti szinten gondolkodom. A világ összenő. Szerintem jó dolog, ha a művészetnek annyi helyen van otthona, amennyin csak lehet. Harmadszor: mi az a kultúrkincs? Kinek van joga eldönteni, melyik műalkotás jelentős, és melyik nem?” Hasonló lépéseket terveznek a gyűjtők is: mivel sokan amúgy is kétlaki életet élnek, nem nehéz áttelepíteni kollekciójukat, mondjuk, New Yorkba, amíg még lehet. A hamburgi nagyvállalkozó Harald Falckenberg és Mathias Döpfner, a Springer-birodalom feje már tett is lépéseket ez irányban. Hasso Plattner, a SAP szoftvercég társalapítója pedig a potsdami vezetést revolverezi: ha ebből a törvényből valóság lesz, gyűjteményét nem az ő alapítványa által finanszírozott, most épülő potsdami Barberini Museumban helyezi el, hanem a kaliforniai Palo Altóban.

A heves ellenállást látva Grütters egy ponton már meghátrált, lehetségesnek mondva az értékhatár 300 ezer euróra, a korhatár 70 évre emelését, amivel az élő művészek gyakorlatilag kikerülnének a szabályozás hatálya alól. Ez azonban aligha csillapítja a kedélyeket, hiszen ezek a művészek is csak korlátozott ideig lennének értékesíthetők külföldön, a régebbi mesterek esetében pedig nem változna semmi; Max Beckmann unokája is tartja magát például ahhoz, hogy visszavonja a Beckmann-alapítvány által közgyűjteményekben letétbe helyezett képeket, ha a módosítás életbe lép.

Érdekek csatája zajlik jelenleg Németországban, nehezen megjósolható végkifejlettel. Persze ez a történet is alapvetően a pénzről szól. Nemcsak a gyűjtők és a kereskedők igyekeznek megvédeni anyagi érdekeiket, az állam is úgy kalkulál, hogy bár a szigorítás az adminisztráció – és ezáltal a költségek – növekedésével jár, ez a kiadás bőven megtérül, ha a közgyűjtemények lényegesen olcsóbban tudnak hozzájutni a számukra fontos alkotásokhoz. Kétséges ugyanakkor, hogy a végső egyenleg is pozitív lesz-e az állam számára, hiszen a tervezett intézkedések komoly anyagi következményekkel járhatnak: nemcsak a műkereskedelemből folyna be kevesebb adó, hanem például a gyűjtemények külföldre kerülésével az örökösödési illetékből származó bevételek is jelentősen visszaeshetnek. (Megjelent a Műértő 2015. szeptemberi lapszámában.)

Emőd Péter

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!