szerző:
Műértő

Amikor az 1980-es évek legelején egy színházi előadás kapcsán látogatást tehettem Gerlóczy néni Csontváry-képekkel zsúfolt Galamb utcai lakásában, nem gondoltam, hogy a festő néhány műve később milyen fejfájást okozhat majd. Nemrég Neményi Bertalan (1892–1947) egykori kollekciójának kutatásába kezdtem, akit a két világháború közötti magyar műgyűjtés egyik jelentős alakjának tartok. Különösen kedvelte a nyugat-európai avantgárd, illetve a közelmúltbéli művészek munkáit, és ezekből alaposan be is vásárolt, elsősorban grafikákat.

Mravik László szerint kortársai közül sokan kicsit bolondnak tartották, hogy pénzét „értéktelen kacatokra” herdálja el. Az igazság ellenben az, hogy a jogi végzettségű, öt nyelven beszélő Neményi művészetben járatos, kifinomult ízlésű műgyűjtő volt. Mi mást mondhatnánk arról, akinél Klimt szecessziós nőalakjai és Marcoussis kubista kompozíciói mellett a hányatatott sorsú Csontváry vagy Gulácsy művei egyaránt otthonra leltek, és a grafikai mappájában lévő számos modern rajz között egy szépséges XVI. század eleji Lucas van Leyden-rézmetszet is lapult. Ezeket csak azon szerencsések láthatták, akiket Neményi még a háború vége előtt látott vendégül Andrássy úti lakásán, mert gyűjteményéről sem szakmai, sem egyéb korabeli lapokban nem jelent meg ismertető, és a történelem vihara később szinte a teljes kollekciót elsodorta.

Amikor a háború már a fővároshoz is érzékelhető közelségbe került, számos gyűjtő gondolta úgy, hogy értékeinek megfelelő védelmet kizárólag a bankok páncéltermei nyújthatnak. Neményi a Magyar Általános Hitelbanknál 13 ládába csomagolva helyezte biztonságba gyűjteménye jelentős részét. A bombázásokat és utcai harcokat átvészelő páncélteremmel az oroszok nem sokat teketóriáztak, berobbantották az ajtaját, és a műkincsek begyűjtésére szakosodott alakulat tagjai kirámolták a széfet. Neményi már 1945. március 19-én levélben kért segítséget a Szépművészeti Múzeum ügyvezető igazgatójától eltűnt anyaga felkutatásához, melyben 98 festmény, közel 350 grafika és 2000 kötetnyi könyv szerepelt. A gyűjtő csak néhány művészt és alkotást nevesített levelében, részletes listát utóbb a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által 1946 végén felállított, eltűnt művészeti alkotásokkal foglalkozó bizottsághoz tett bejelentéséhez mellékelt. Az Országos Levéltárban megtalálható Neményi-féle veszteséglista a több száz műalkotás mellett cím szerint sorol fel 13 Csontváry-festményt, melynek a banki letétből kelt lába: Öreg halász, Egy est Kairóban, Prédikáló szerzetes, Jupiter-templom Baalbekben (Kis Baalbek), Keleti pályaudvar éjjel, Füstölgő Etna, Magyar sereg, Török sereg, Kidőlt obeliszk, Liliomos nő, Tájkép házzal és tehénnel, Női félalak, Vonuló tömeg.

A Füstölgő Etna reprodukciója

Az utóbbi három műről ezeken a címeken semmit sem tudunk, a többi kép szerepelt az Ernst Múzeumban 1930-ban, vagy a Fränkel Szalonban 1936-ban megrendezett Csontváry-kiállításon. Sajnos a katalógusok nem jelzik a képek tulajdonosait, és jelenleg nem ismerünk dokumentumot Neményi vásárlásairól, így csak következtethetünk megszerzésük módjára és időpontjára. A kiinduláshoz azonban van egy biztos pont, mégpedig a Fränkel Szalon tárlata, melyre a legnagyobb Csontváry-kollekcióval rendelkező Gerlóczy Gedeon 24 képet kölcsönzött, ezekből 17 alkotást kimondottan eladási céllal. Ez Gerlóczy és Fränkel József levelezéséből derül ki, melyből Molnos Péter közölt részleteket Aranykorok romjain című könyvében. Szerencsére a levelezés pontosan megjelöli az eladásra szánt műveket, melyekből a kiállítás végére 12 kép talált új gazdára, közöttük a Kis Baalbek, a Füstölgő Etna és a Keleti pályaudvar éjjel. A tények ismeretében nyugodtan mondhatjuk, hogy ezeknél Neményi volt a vásárló. A Kidőlt obeliszk szintén elkelt, ezt maga Fränkel vette meg, és tőle később került a gyűjtő tulajdonába. Nem Gerlóczy anyagából érkezett a tárlatra a Magyar sereg, a Török sereg és a Liliomos nő, amelyek az 1930-as kiállítás óta Budapesten felbukkant, addig ismeretlen Csontváry-munkák közé tartozhattak. Lehel Ferenc a katalógus előszavában 15 ilyen festményt említ, ezek részben a Szépművészeti Múzeumba, részben magánosok gyűjteményeibe kerültek. Elképzelhető, hogy Neményi korábban ebből az anyagból szerezte meg és adta kölcsön a tárlatra az említett három művet.

A gyűjtő valószínűleg már az 1920-as évek elején is vett Csontváry-képeket a festő gácsi patikájának padlásán tárolt alkotásokból, amelyeket a mester halálát követően Székely Sándor vitt Kecskemétre. A vásznak egy részét különböző festők újra felhasználták, más részük bekerült a műkereskedelembe. Gerlóczy Gedeon visszaemlékezésében a következőket írja: „A többi magánkézben lévő képek a gácsi patika padlásáról kerültek elő. A bérlő, mikor 1920-ban visszatért Kecskemétre – a trianoni békeszerződés értelmében elcsatolt Felvidékről –, magával hozott kb. 20-25 db vásznat, amiket Csontváry mint tanulmányokat nem tartott kiállításra alkalmasnak. Ezeket ahelyett, hogy a családnak adta volna át, jogtalanul eladta, ebből vásárolt dr. Bedő Rudolf 7 darabot, én a Tengerparti sétalovaglást és Neményi Bertalan kb. tízegynéhány darabot.” Gerlóczy bizonyára jól emlékszik az esetre, talán a számokat illetően téved egy kicsit. Neményi ekkor vehette a Tájkép házzal és tehénnel, a Női félalak, a Vonuló tömeg, valamint az Öreg halász (Öreg matróz) és az Egy est Kairóban (a kutatás mai állása szerint: Esti Castellammare a zenepavilonnal) című festményeket – a két utóbbi mű szerepelt az Ernst Múzeum 1930-as Csontváry-kiállításán. Persze ez csak spekuláció, a gyűjtő máskor is megszerezhette az említett képeket.

Viszont tény, hogy ezek a festmények egykor Neményi Bertalan gyűjteményét gazdagították. Az is tény, hogy a Prédikáló szerzetest – Igehirdetés néven – 1929-ben még Bedő Rudolf tulajdonaként reprodukálta a Magyar Művészet, Neményihez csak később kerülhetett. A listán túl egy aprócska fotó is igazolja két Csontváry-kép jelenlétét a gyűjteményben. A levéltári anyaghoz csatolt enteriőrfelvétel a szoba egyik képekkel zsúfolt faláról készült, de kicsit beláthatunk a másik helyiségbe is, ahol a lámpa takarásában a Füstölgő Etna látható, felette pedig a Kis Baalbek (utóbbi azonosításáért Molnos Pétert illeti köszönet). A fénykép abszolút kuriózumnak tekinthető, mivel az egyikről nem ismerünk azonosítható lakás falán lévő felvételt, a Kis Baalbeket pedig még sohasem reprodukálták.

Enteriőr Neményi Bertalan egykori otthonában

Romváry Ferenc 1999-ben megjelent Csontváry oeuvre-katalógusa három, a veszteséglistán nem szereplő festmény egykori tulajdonosa között említi meg a gyűjtő nevét: Olasz halász, Mandulavirágzás, Esti halászat Castellammaréban. Sajnos Romváry a provenienciákra vonatkozólag nem közöl forrásokat, így nem tudhatjuk, minek alapján gondolta úgy, hogy ezek megfordultak Neményi gyűjteményében. Szerintem a nemrég felbukkant és jelenleg magántulajdonban lévő Olasz halász egy félreértés alapján kapcsolódott Neményi nevéhez. A háború alatt Magyarországról eltűnt műtárgyakról Sacco di Budapest címmel 1998-ban jelent meg Mravik László kötete, amely bolti forgalomba nem került. A gyűjtőt érintő fejezet teljes egészében az említett lista alapján készült, csupán egyetlen eltéréssel: a Csontváry-képek felsorolásában szerepel az Olasz halász, amely nem része a veszteséglistának. Nyilvánvalóan tévedésből került oda, és valószínűleg Romváry innen vette át az információt. Az Esti halászat Castellammaréban és a Mandulavirágzás esetében másról van szó: mivel a két mű már 1998 előtt hazai közgyűjteménybe került, így nem is szerepelhetett az eltűnt munkák között. Az utóbbi festményt 1930-ban az Ernst Múzeum Virágzó fa címmel állította ki, „eladó” megjelöléssel. Iványi-Grünwald Béla festőművész vásárolta meg, aminek bizonyítéka Lehel Ferenc 1931-ben megjelent Csontváry-könyvében található: ott a kép reprodukciója Olaszországi táj címmel látható a tulajdonos megnevezésével. Később a festményt Tájkép címmel aukcionálták a Postatakarék 1939-es árverésén. A vevő lehetett Neményi, vagy bárki más, mert a gyűjtő tulajdonlására ez idáig semmilyen dokumentumot nem találtam. De érdekes, hogy a képet már 1948-ban kiállították Kecskeméten.

Az Esti halászat Castellammaréban története számos bizonytalanságot rejt. Egy másik festménnyel kapcsolatban Kaszás Gábor alaposan szemügyre vette az 1936-os Fränkel-kiállítás katalógusában feltüntetett képek jegyzékét (Artmagazin, 2012/6), és úgy találta, hogy abban több hiba is van – rossz címhasználat, felcserélt tételek, összekevert méretek. Az általa korrigált jegyzék szerint az Esti halászat Castellammaréban Dalmát város címmel szerepelt a tárlaton. Erre a megállapításra jutott Csontváry korábbi monográfusa, Németh Lajos is 1964-ben megjelent könyvében. Gerlóczy és Fränkel levelezéséből viszont tudjuk, hogy a Dalmát város Gerlóczy eladó képei között volt, és valaki meg is vásárolta 250 pengőért. Romváry szerint azonban téves azonosításról van szó, ezért a műnél nem is említi az 1936-os kiállítást.

Németh Lajos – Bedő Rudolf közlésére hivatkozva – Hatvany Ferenc egykori tulajdonának mondja az Esti halászatot. Mravik László A holokauszt hosszú árnyéka (Artmagazin, 2004/1) című írásában szintén Hatvanynak tulajdonítja, és a gyűjtőnek a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank 987/121-es számú letétjében volt képével azonosítja, mely szovjet hadizsákmányba került, de később a család a Vörös Hadsereg tisztjeitől visszavásárolta. Romvárynál is Hatvany a kiindulópont, majd Neményi és a háború utáni gyűjtők következnek, egészen a pécsi múzeumig, de forrásokra nem hivatkozik. A helyzet tisztázása céljából nemrég levelet írtam Romváry Ferencnek, de választ még nem kaptam. A kép története meglehetősen zűrzavaros, nemhogy Neményi, de még Hatvany tulajdonlásáról sem vagyok meggyőződve, mivel a Mravik által említett letéti szám alatti Csontvárynál csak annyi szerepel, hogy tájkép – ami elég tág fogalom.

Hogy a bizonyíthatóan Neményi Bertalan tulajdonából, annak banki letétjéből eltűnt Öreg halász és a Keleti pályaudvar éjjel című festmény miképp került Miskolc város múzeumába, az már egy másik történet.

Juhász Sándor

(Megjelent a Műértő 2016. áprilisi lapszámában).

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!