Utazás az eksztázis körül
A monstre tárlat az önkívületi állapot vizuális megjelenítéseit kutatja – együttműködésben a berni Paul Klee-központtal. Öt hónapon át 72 művész 230 műtárgya sorjázik kilenc fejezetben az ókortól máig a termekben, egy teljes emeleten pedig La Monte Young és Marian Zazeela Dream House című fény- és hanginstallációja látható. A földrajzi tekintetben széles spektrumba az európai pogány kultuszoktól a kereszténységen át a brazíliai Candombiéig, a kubai Santeriáig vagy a sarkköri sámánizmusig sok minden belefér.
Ám a vallási szférán kívül a szellemi, politikai, pszichológiai, társadalmi, szexuális és esztétikai aspektusok is terítékre kerülnek a tömeges sport- vagy koncertrendezvényekkel együtt, a verbális befolyásolástól a droghasználatig.
A sokféleség illusztrálására említjük – időrendben tallózva – a manierista Giovanni Battista Crespi oltárképét (Szent Ferenc eksztázisban, 1598), baljában feszülettel, háttérben angyallal. De angyal jelenik meg az ellenreformáció idején kiterjesztett szárnyakkal, sugárözönben Giovanni Lorenzo Bernini művészettörténeti iskolapéldává vált Szent Teréz-szobra (1650) fölött is. E mű négyméteres carrarai márvány eredetije a római Santa Maria della Vittoria templom fő attrakciója, itt arcának gipszöntvénykópiája és egy krétarajz idézi meg. Visszafogott, akadémikus mellkép Jean Benner Eksztázis (1896 előtt) című olajfestménye. Különös, hogy ezzel nagyjából egy időben készültek a bajor festőfejedelem, Franz von Stuck antik ihletésű, vérbő erotikájú mitológiai kompozíciói (Részeg kentaurnő, 1892; Bacchánsnők vonulása, 1897). Utóbbi kortársa, stílusbeli és tematikus „ikertestvére” Lovis Corinth dalolva-zenélve-táncolva haladó csoportja (Hazatérő Bacchánsnők, 1898).
A tematikai folytonosság ellenére éles fordulatot vettek a XX. század eleji modernista törekvések. Paul Klee ceruzavázlata és tollrajza (Táncoló Vénusz, 1907; Fetrengő Vénusz, 1915) még némiképp tradicionális női aktokkal operál, de a frízszerű Vonzódás a tánchoz (1912) szereplői már Klee jellegzetes „pálcikafigurái”. Emil Nolde színes litográfiája (Táncosnő, 1913) Rodin ujjal festett akvarelljeire emlékeztet.
Picasso egész életműve kötődött a görög-római tradícióhoz. Most kiállított rézkarcán (Bacchusi jelenet Minotaurusszal, 1933) a művész, két nőalak és a mitológiai állat hever aléltan. Ferdinand Hodler 1911-es vászna, az Elbűvölt hölgy szecessziós felfogást mutat, míg a Gret Paluccát ábrázoló, 1931-ben keletkezett, groteszken geometrizáló Ugró táncosnő az izmusok tanulságait mutatja. A német expresszionistákat Otto Dix (Anita Berber táncosnő portréja, 1925) és Ernst Ludvig Kirchner (Mary Wigman haláltánca, 1926–1928) egy-egy olajképe képviseli.
A jelenkorhoz közelítve fotóalapú munkák sorjáznak: Sigmar Polke 1975-ös montázsán egy hatalmas „bolondgomba” alá applikált afrikai figurákat. Aura Rosenberg erotikus fejfotó-sorozata (1991–1995) a gyönyör verejtékében fürdeti az arcokat. Paul Pfeiffer tucatnyi felvétele (Az Apokalipszis négy lovasa, 2004) a stadionok tomboló tömegét és focistasztárjait ábrázolja vakító reflektorok ellenfényében. Ayrson Heráclito 2009-ben egy törzsi rituálét, Algirdas Seskus 2012-ben pedig révült sámánokat örökített meg fotóin. (Megtekinthető február 24-ig; április 4-től augusztus 4-ig Bernben, a Zentrum Paul Klee termeiben.)
Wagner István
(Megjelent a Műértő 2019. februári lapszámában.)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
