Edgar Degas: New Orleans-i gyapottőzsde, 1873, olaj, vászon, 73x92 cm., Musée des Beaux-Arts, Pau

Mivel végül is a túlnyomó többség által alkalmasnak tartott vezetőre esett a választás, akár könnyen szőnyeg alá is söpörhetnénk a történetet, vagy besorolhatnánk az egyszerű bulvársztorik közé, ha két hónappal a műcsarnoki igazgatóváltás után nem maradt volna mégis valami a szennyiromány első olvasásának gyomorszorító érzéséből. Hiszen a szakmai tanácsadó testület belső információit valaki vagy valakik politikai színezetű csúsztatásokkal kiegészítve dobták az újságírók elé, hogy akarva és akaratlanul gyakorlatilag egyszerre két jelöltet fosszanak meg, legalábbis „az egyenlő táv egyenlő esélyeitől”. Akárhogyan is kívánt volna dönteni a megzsarolt miniszter, az internetes fórumban leírt hazugságok nyomán lehetőségei jelentősen beszűkültek, így szinte az egyetlen kínálkozó utat választotta.

Az egyetlen út persze megint csak utólag látszik egyszerűnek, hiszen most már elmondható, hogy a rendszerváltás óta képzőművészetünk személyi kérdéseit illetően ilyen horderejű lépésre kevés döntéshozó szánta el magát. Bozóki miniszter ugyanis megtörte a kényelmes választás hagyományát, és a vitatható összeállítású tanácsadó testület – milyen tanács várható a korábbi, és most is pályázó igazgató által felvett gazdasági vezetőtől? – ajánlását mérlegelve, de félredobva, önállóan döntött. Ezzel aztán nem csupán generációs váltást idézett elő a legnagyobb magyar kortárs művészeti intézmény élén, de megteremtette a régóta esedékes struktúraátalakítás lehetőségét is.

Az utóbbi másfél évtizedben a Műcsarnok leginkább egy fél évvel a választások előtt álló kormányra hasonlított, amely az addig is biztos dolgokat a helyükön hagyja, átfogó reformokra pedig nem vállalkozik. A Néray Katalin által még a nyolcvanas években, a maitól élesen eltérő külső körülmények között kialakított, akkoriban jól működő intézményi struktúrát az elmúlt tizenöt évben alapvetően egyik őt követő igazgató sem merte megbolygatni. A személyzeti kérdéseket – lásd még humán erőforrás – csak végszükség esetén érintették, a kiállítási program kialakításában pedig a gyakori irány- és osztályvezető-váltások nyomán hosszú távon aligha érhetnénk tetten a következetességet. Az átalakítás elmaradásának külső okai mellett – elsősorban az eltökélt minisztériumi szándék hiánya – az igazgatók erejéből is csak toldozgatásokra futotta. Keserü Katalint mindenekelőtt a felújítás problémái kötötték le, de leváltásának botrányos körülményei arra utaltak, hogy a szerkezeti átalakítás végrehajtására sem a belső, sem a külső támogatottsága nem volt meg. A folyamatosan alulfinanszírozott intézményt öröklő Beke László humanitárius okokból nem vállalta fel a radikális változtatást, holott a minisztérium valószínűleg partnere lett volna ebben, Fabényi Julia pedig a belső foglalkoztatási problémák, és a minisztériummal kialakított viszony tekintetében végsőkig feszítette az elkorhadt szisztéma lehetőségeit, miközben olyan kulcsterületeken, mint a kurátori rendszer vagy a technikusok foglalkoztatása, nem talált hatékony megoldást.

A jelenlegi műcsarnoki állapotokat és munkafeltételeket aligha nevezhetjük ideálisnak, így nem meglepő, hogy sokan a belső elhárítás módszereit idéző névtelen levél íróját is az intézményen belül sejtik. Már ebből is kikövetkeztethető, hogy Petrányi Zsolt az elkövetkező néhány hónapban a dunaújvárosit is meghaladó szintű érdekproblémákkal és feszültségekkel kerül majd szembe: a magyar kortárs művészet nyűgeinek teljes skálájával. Könnyen megjósolható, hogy a kiemelkedő adottságokkal bíró és kivételes nehézségekkel terhelt, kiemelt intézmény a legkülönbözőbb érdekek üközési terepe lesz.

A minisztérium apparátusa egyrészt alapvetően nyugalomra vágyik, másrészt továbbra is a most már bevált monumentális kiállításokat részesít majd előnyben. Mindez rengeteg pozitívummal jár, azonban ha nem párosul szakmai aprómunkával, amely a hatásvadászat ellenszere lehet, aligha vezet eredményre. (Ahogy egy friss, de örökérvényű szurkolói igazság mondja: „Attól, hogy nyáron idejön a Real Madrid, még nem lesz jobb ősszel a Diósgyőr – Pápa”.) További érdekütközés jelentkezhet a bevételek termelésének nyomásában, hiszen valószínűleg az elmúlt évben adták legtöbbször bérbe különböző rendezvények céljaira az épületet. Komoly fejtörést okozhat az új igazgatónak a magyar művészet bázisharca is: nem egyszer kiderült már, hogy a különböző alkotóművészeti szervezetek nem akármilyen érdekérvényesítő pozíciókkal rendelkeznek (írásunk a 4. oldalon – a szerk.). Valószínűsíthető, hogy az elkövetkező években lassan, de biztosan növekedni fog a műkereskedelem egyelőre csekély, de már érezhető nyomása. Mindezek olyan külső problémák, amelyekkel az új igazgatónak kell majd szembenéznie. Ahhoz, hogy megküzdhessen velük, elsősorban a belső szerkezetben kell minél előbb átlátható viszonyokat teremtenie.

Ha Petrányi sikerrel jár, legnagyobb fegyverténye talán az lehet majd mandátuma lejártával, ha a kortárs művészet már nemcsak bulvárhírként, a Műcsarnok pedig nem csupán a botrányok, rekordok és a művészeti üzem működéséhez kapcsolódó érdekek alapján kerülhetne a sajtóba, hanem alanyi jogon, a kortárs művészet és az intézmény iránt feltámadt érdeklődés révén.

Mélyi József

(Műértő, 2005. szeptember)