Tüntető zászlóval. A krisztusát neki © AP

Rév István, az OSA igazgatója megnyitó előadásában elsősorban azt emelte ki, hogy a mai 1956-os értelmezésünket nem az akkori események határozzák meg, hanem 1989 június 16., Nagy Imre és társai újratemetése, amely szerinte a rendszerváltás egyetlen megrázó tömegrendezvénye volt. Rév úgy véli, a „nemzeti egység” hamis látszatának nevében megvalósuló 2006-os jubileumi ünnepségsorozat éppoly hazug lett volna, mint a „mostani forradalmi repríz”. Rév szerint egyáltalán nem példanélküli, hogy a forradalmak évfordulói újraélesztik az indulatokat. Példaként hozta Forinyák Géza joghallgató halálát 1860-ban, akit egy március 15-iki tüntetésen lőttek le, majd temetése óriási tiltakozó felvonulás lett.

Mi (volt) ez?

A konferencia honlapja.

Ludassy Mária filozófiatörténész Condorcet XVIII. század végi forradalomértelmezését idézte fel, mely szerint csak azt a népmozgalmat nevezhetjük forradalomnak, amely a szabadságot fokozza. Tehát a mostani tüntetők, aki Szűz Mária országát akarják, vagy a Szentkorona-tan alapján rendeznék át a rendszert, aligha nevezhetők forradalmárnak. Ludassy elismerte, hogy már a XVIII. században is értelmezték úgy a forradalmat, mint valamihez, ősjóhoz, aranykorhoz való visszatérést, sőt az sem volt ritka, hogy minden status quót elvető mozgalmat is revolúcióként értelmezték, de a liberális demokráciában a Condorcet-féle megközelítés tűnik a leghasználhatóbbnak. Erről vita bontakozott ki, amely során Kende Péter politológus úgy vélekedett, minden népmozgalom, amely rendszerváltás akar, az forradalmi. Tehát helyesebb a fogalom értékelő mozzanatait kizárva inkább csak hatalomtechnikai értelemben használni.

Kornis Mihály, akinek éppen most jelent meg a könyve Kádár Jánosról, hiányolta a politikai osztály szembenézését a kádári múlttal. „Az igazi tragédia a Kádár-rendszer iránti nosztalgia” – mondta. Véleménye szerint a rendszerváltás utáni politikusok nem államférfiak, mert elhazudják a morális, etikai kérdéseket az emberek elől. Kornis szerint mára teljesült azzal Kádár vágya, hogy a társadalom nem támaszt vezetőivel szemben etikai követelményeket, és az erkölcsi nulla lett a politikusi kiindulópont. Az író mégis reméli, hogy közel a fordulópont.

Ifjabb Donáth Ferenc hozzászólásában felvetette, hogy míg a XX. században a magyar politikai puccsok – pl. Szálasié vagy Kádáré – mindig sikeresek voltak, a mostani „Orbán Viktor vezette puccs sikertelen maradt”. Többen vitatták, hogy a szeptemberben és októberben történtek puccskísérletet jelentettek volna. Kornis szerint egy szerencsétlen pr-akció szabadult el, és kapott durván erőszakos jelleget.

Többen is foglalkoztak az ’56-os forradalom és a mostani zavargások antiszemita vonatkozásaival. Komoróczy Géza ókortörténész szerint a mostani eseményeknek nyilvánvalóan volt zsidóellenes vonatkozása. Példaként hozta a „zsidó közszereplők” listájának összeállítását a Kossuth téren, és október 23-án a Dohány utcai zsinagógánál történt atrocitásokat. Komoróczy már 1956-ban is tapasztalt nyílt, utcai zsidóellenességet. Varga László levéltáros szerint viszont ötven éve antiszemita megnyilvánulások csak elvétve és elszigetelten fordultak elő, ezt bizonyítja egy összeállítás a forradalom budapesti periratanyagából, amelyben csak 11 esetben szerepel valamilyen antiszemita kilengés gyanúja, de a legtöbbjük alapján még vádirat sem készült. Ungváry Rudolf szerint viszont igenis jelen volt az antiszemitizmus a forradalom alatt. A miskolci egyetemi forradalmi tanácshoz beérkező jelentések közül minden huszadik antiszemitának minősül, és például a zsidó összeesküvőktől félti a forradalom vívmányait.

Több felszólaló szólt a történész szakma felelősségéről. Rainer M. János, az 1956-os Intézet vezetője egyenesen odáig ment, hogy valódi történészi vita ’56 értékeléséről voltaképpen még nem is volt a rendszerváltás óta. „1956 évfordulója műveleti terület volt 2006-ban, de már korábban is” – fogalmazott keserűen. Úgy véli, még mindig csak a krónika felidézése folyik, és a publikációkban alig fordul elő értékelés. Új, figyelemreméltó és üdvözlendő jelenségnek tartja, hogy – elsősorban az újabb nemzedékekben – megkezdődött a forradalom okainak újragondolása, megjelent a történelmi revizionizmus, sőt az ’56 aktualizálása elleni fellépés.

Ungváry Rudolf három ponton is összekapcsolta a most és az ötven évvel ezelőtt történteket. Szerint e a forradalmi tanácsokban és a munkástanácsokban 1956-ban megjelenő bázisdemokratikus, antiparlamentáris igény most újra előtört. „Korábban ez bal-, most a jobboldalon jelentkezett” – vélekedett. A félrenézésé a második hagyomány, amely most is megjelent. A két politikai oldal közötti szakadék mindig létezett, de a szőnyeg alá söprés tradíciója megakadályozta az ellentétek demokratikus kezelését. Ungváry hagyományt lát a „magyarozás” kirekesztő jellegének továbbélésében is. Véleménye szerint az „aki magyar, velünk tart” már ’56-ban is sokakat kizárt a nemzetből. Ezzel többen nem értettek egyet. Radnóti Sándor esztéta szerint például e sokat idézett jelszó éppen – Ungváry véleményével szemben – a forradalom integráló jellegét bizonyítja.