MDF elemzés: a cél Orbántól megtisztított jobbközép koalíció
2010-re megnyílhat az út egy, az orbáni abszolút populizmussal, és a gyurcsányi hamis cinizmussal szemben alternatívát kínáló jobbközép pólus megteremtése felé, szögezi le a hvg.hu birtokába került, az MDF elnökségének megbízásából írt helyzetértékelés. Eszerint ezt a pólust a pártnak az Orbán Viktortól megtisztított Fidesszel, vagy az abból kiváló, Kósa (?) vezette konstruktív ellenzékiekkel kellene kialakítania. Az elemzést – amelynek vitáját az MDF vezetése rövidesen napirendre tűzi - némileg lerövidítve, az alábbiakban ismertetjük.
Magyarországon az év első tíz hónapja az egymásba fonódó politikai válságok jegyében telt el. Az országgyűlési választásokig a mamutpártok vegytiszta populista politizálása fojtotta el a valódi politikai diskurzus, így a pénzügyi válság felismerésének lehetőségét, a második Gyurcsány-kormány megalakulása óta pedig elkeseredett legitimációs küzdelem zajlik, mely a szeptember-októberi zavargásokban csúcsosodott ki. Az indulatok csillapodásával, a kormány reformintézkedéseinek beindulásával a nyugodt, racionális párbeszéden alapuló politizálás szükségességét hirdető MDF mozgástere az év végére egyértelműen megnőtt, mára már egyértelműen ő vált a „harmadik erővé”.
A kormányzás tulajdonképpeni kezdetével, a reformfolyamat tényleges beindulásával számos új lehetőség nyílt a populizmustól távolodó, de továbbra is rengeteg hibát vétő kormány érdemi kritikájára. Másfelől pedig az új önkormányzatok működésének beindulásával a Fidesz józanabb politikusai kezdik belátni az abszolút tagadás politikájának zsákutcás mivoltát, és közelebb kerülnek az eddig tabuként kezelt MDF-hez. Ezzel 2010-re megnyílhat az út egy, az orbáni abszolút populizmussal, és a gyurcsányi hamis cinizmussal szemben alternatívát kínáló jobbközép pólus megteremtése felé.
A 2006-os országgyűlési választásokig a bulvárkampány ígéretlicitje határozta meg a politikai napirendet, mindkét párt tudatosan figyelmen kívül hagyta az országot fenyegető pénzügyi válságról tudósító jelentéseket, beszámolókat – sőt, a kormány meg nem engedhető hatalmi eszközöket is bevetett a valóság elleplezése érdekében. A kormánykoalíció a gazdasági növekedést helyezte kommunikációjának középpontjába, újabb jóléti intézkedéseket, adócsökkentéseket ígért az embereknek.
Az állami túlköltekezést bíráló külföldi és belföldi elemzők intelmeit a Fidesz felhasználta kormányellenes offenzívájában, de üzenetei inkább a választók primér ösztöneit célozták. „Rosszabbul élünk” – hirdette, miközben a válság egyik oka éppen a reálbérek 2001 óta tartó túlzott növekedése volt. A Fidesz programja egyértelműen a szocialisták jóléti ígéreteit próbálta felülmúlni, de a licitversenyben túllőtt a célon. A minden államháztartási problémára megoldást kínáló járulékcsökkentés terve, és a „mindenből eggyel többet adunk a szocialistáknál” sulykolása annyira elrugaszkodott a valóságtól, hogy a választópolgárok is a fantasztikum világába sorolták. Ráadásul a Fidesz stratégái a jobboldal totális mozgósításában látták a győzelem egyik zálogát, ezért a kampány ideje alatt a nagyobbik ellenzéki párt végig kitartó aknamunkát folytatott az MDF ellen.
A 2006-os országgyűlési választási kampányban az MDF volt az egyetlen párt, amely nem hazudott, nem próbálta felelőtlen ígéretekkel elnyerni a választók kegyeit. A parlamenti küszöb átlépése jelezte, Magyarországon létezik egy olyan tudatos választói réteg, mely igényli a következetes jobboldali politikát, a valódi értékőrzést, az intézményes állami pazarlás elleni fellépést és a normális politikai hangnemet.
A második Gyurcsány-kormány – deklarált reformszándékaival és az ország valós helyzetéről tett kényszerű beismeréseivel – a választások után gyökeresen új felállást teremtett a magyar politikában. A mélyreható változásokat azonban megelőzték az azonnali államcsőd elkerülése érdekében bevezetett megszorító intézkedések, melyek – és ez elfogadhatatlannak bizonyult az MDF számára – érintetlenül hagyták a nagy elosztórendszereket, és inkább az állam bevételeit növelték közvetlen és közvetett adónövelésekkel, új adónemekkel, egyes kedvezmények megvonásával – amelyek jórészt a középosztályt sújtják.
Politikailag az MSZP – egyre gyorsuló ütemben eljelentéktelenedő koalíciós partnerével együtt – az őszre jelentősen meggyengült. Erején felül vállalta fel a konfliktusokat, számos kommunikációs hibát vétett, az öszödi beszéd után ráadásul erkölcsi hitele is gyakorlatilag lenullázódott. A beszéd miatt Gyurcsány Ferencnek szembe kellett volna nézni cinikus hazugságaival, miniszterelnökhöz nem méltó két évének mérlegével. Ám a kialakult kényszerhelyzetben a miniszterelnök nem akarta vállalni a felelősséget tetteiért, így nem tudott kitörni az erkölcsi mélypontról. A zavargások elültével a kormány helyzete stabilizálódni látszik, de kérdéses, hogy az MSZP lappangó belső konfliktusai, az önkormányzati vereség eddig ki nem beszélt traumája, valamint az újabb intézkedések által kiváltott ellenséges társadalmi reakciók együttesen milyen hatással lesznek rá.
Az MDF-nek a rendkívül gyengén teljesítő baloldallal szemben mégis konstruktív ellenzékként kell viselkednie, mert méltányolni kell a reformer elkötelezettséget, mellyel szemben jelenleg nincs más politikai alternatíva. A Fidesz nem képes kitörni az abszolút populizmus csapdájából, és az ország valódi problémáira reflektáló ellenzéki erőként politizálni. Nincs jövőképe a reformokról, nincs semmi, ami alapján az MDF mérlegelhetne, melyik víziót választja. Ezért ma az MDF előtt álló fő szakpolitikai kihívás a reformok konstruktív kritikája, a fő pártpolitikai kihívás viszont egy, a Fidesszel szembenálló valódi jobboldal létrehozása, amely majdan a baloldalt leváltó politikai erővé nőheti ki magát.
A Fidesz jelenleg súlyos válságban van: a jobboldal legtöbb irányzatára rátelepedő populista párt képtelen valódi politikai megoldásokkal szolgálni, irányt mutatni tagjainak a mindennapok politikájában. De miben is áll jelenleg a Fidesz belső válságot gerjesztő populizmusa?
A párt Orbán Viktort 2002 után másodszor is a posztján hagyta, ez egyet jelentett a választási vereség utáni valódi önvizsgálat megtagadásával. A Fidesz a vereség okaként külső tényezőket jelölt meg – a „jobboldali egység hiánya” az elsők között szerepelt. A görcsös, és a politikai racionalitást nélkülöző ragaszkodás a jobboldali szavazótábor feletti totális kontrollhoz, az áruló- és bűnbakkeresés már az első forduló után megkezdődött – elég, ha a Dávid Ibolya elleni, a családját sem kímélő nemtelen támadásokra gondolunk. A jobboldali politika jövőjét érintő lényegi kérdések azonban elsikkadtak, és a Fidesz tartalmi kérdésekben sem távolodott el a kampány populizmusától.
Gyurcsány Ferenc saját választási ígéretei mögül kihátrált, megadva az esélyt az ország költségvetésének a helyretételéhez. Ezzel szemben a magát a rendszerváltás örökösének tartó Fidesznél elmaradt a kádári és posztkádári struktúrákkal való lelki leszámolás, és ott folytatták, ahol áprilisban abbahagyták. Akárcsak 2002 után, Orbán Viktor és az uszályában sodródó párt nem volt hajlandó beletörődni a vereségbe. Maradt tehát a totális tagadás politikája, egy olyan út, melyről végletessége miatt nincs letérés. A Fidesz még a számára arculatvesztéssel nem járó politikai kompromisszumoktól is mereven elzárkózott. Fontos reformokat torpedózott meg, és ezzel lemondott arról, hogy a ciklus folyamán végbemenő, számtalan társadalmi alrendszert gyökeresen átalakító változásokat érdemben, pozitív módon befolyásolhassa. Lemondott arról, hogy törvény adta lehetőségeihez mérten, érdemben képviselje a rá szavazó kétmillió-kétszázezer jobboldali állampolgárt.
A Fidesz az önkormányzati választáson nem saját politikájának erkölcsi vagy tartalmi fölényének, hanem a kormány gyengeségének és hibáinak köszönhetően győzött. A régóta regnáló és az új városvezetők kénytelenek valamilyen szinten együttműködni az államhatalommal, rendszerellenes ellenhatalom helyett szűkebb pátriájuk érdekeinek következetes képviselőivé kell válniuk. A rendszerrel szembeni ellenállás doktrínája csak akkor vezethet eredményre, ha belátható időn belül megbukik a kormány, és az ideiglenes károkat kompenzálja az új Fidesz-kormány. Egy ilyen forgatókönyvre azonban egyetlen józan vezető sem alapozhat, a Fidesz központi stratégiája pedig 2008-2009-re minden bizonnyal ki fog fulladni. Felettébb kétséges, hogy előfordulhat-e olyan esemény, ami kiváltja a kormány idő előtti távozását.
Már ma feltűnni látszik egy régi és új vezetőkből álló józanabb politikusréteg, amely tudatában van annak, hogy 2010-ben eredményeikkel, és nem rendszerellenes hevületükkel kell elszámolniuk választóik felé. Ezért ők nem fogják saját városukat, megyéjüket a felettébb ingatag országos stratégia miatt önkéntes kivéreztetésre ítélni. Az elégedetlenséget a Fidesz vezérkara is érzékeli, de érdemi korrekciókat képtelen végrehajtani.
Az MDF mozgástere novemberre jelentősen megnövekedett, ráadásul kezdenek kirajzolódni egy antipopulista új jobboldal körvonalai is. A Fidesz belső ellentmondásai teremtik meg a lehetőséget az MDF számára, hogy 2010-re saját bázisának kiszélesítése mellett egy új, jobbközép pólust alakítson ki.
Az új jobboldal nemcsak a jelenlegi Fidesz szavazóknak lehet vonzó, hiszen Orbán Viktor politikája miatt számos alapvetően konzervatív szavazó sodrodótt az MSZP-hez, lett kényszerbaloldali. Ők a gyurcsányi színjátékból kiábrándulva megtalálhatják az utat az MDF-hez. Hasonlóképpen az SZDSZ-ből kiábrándult, a populista nagypárti politikát elutasító értelmiségi szavazókhoz, akik a liberálisok vergődését látva értékeiket, gazdasági elképzeléseiket hitelesebben képviselő pártra válthatnak. Ezeknek a szavazóknak fontos üzenet az, amelyet az MDF már évek óta képvisel: a középosztály megerősítésével épülhet fel az új, XXI. századi Magyarország. Az MDF képviselte új jobboldal az, amely szembefordulhat a kádári atyáskodó állammal, és újra visszaadhatja a teljesítmény, a vállalkozó kedv, a kreatívitás és tudás becsületét.
Alapvető fontossággal bír, hogy az MDF az önkormányzati választásokból – a szabad demokratákkal ellentétben – nem került ki vesztesként. Októberben az MDF-et az elemzők, sőt egyes koalíciós politikusok is már „harmadik erőként” említették. Novemberre a közvélemény-kutatások is megerősítették ezt a megállapítást, a párt egyértelműen a parlamentből kiszorulni látszó szabad demokraták elé került, és a választók körében tíz éve nem tapasztalt támogatottságot élvez. (A Századvég- Forsense novemberi felmérése szerint a biztos pártválasztó szavazók között az MDF-et választók aránya megközelítette a 10 százalékot)
Egyre többen ismerik fel, hogy az MDF az egyetlen erő, mely a magyar politikai életben következetesen elutasítja a populizmust és az erő politikáját. A nyugalom, a nem-ígérgetés politikája tehát hosszútávon kifizetődőnek bizonyult.
A közeljövőben már egy 10-12 százalékos MDF is elegendő egy markáns konzervatív pólus kialakításához. Ehhez azonban az is kell, hogy az önkormányzati szférába távozott fideszes vezetők rádöbbenjenek pártjuk központi stratégiájának zsákutcás mivoltára, és nyissanak az eddig tabuként kezelt MDF irányába.
A jobbközép együttműködés kétféleképpen alakulhat ki. Az első forgatókönyv szerint a Fidesz és a KDNP valódi konzervatív és kereszténydemokrata értékrendet valló tagjai magára hagyják Orbánt és csapatát, és igent mondanak a konstruktív ellenzékiségre. Számtalan önkormányzatban kiválóan működik a programalapú jobboldali együttműködés, így az országos összefogás sem számítana példa nélkül állónak. Másfelől elképzelhető az is, hogy ugyanezen csoportok a Fidesz feloldhatatlan ellentéteinek eszkalálódásakor eltávolítják Orbán Viktort, valamint az ő mikoláit és semjénjeit a pártvezetésből. Ekkor, és csak ekkor képzelhető el egy jövőbeni pártszintű MDF-Fidesz jobboldali együttműködés.
A Fidesz soraiban ma Kósa Lajos az a politikus, aki a közeljövőben – elsősorban a napi problémákkal, valódi feladatokkal szembesülő önkormányzati vezetőkre támaszkodva – képes lehet az antipopulista fordulatot végrehajtani. Erre utal a Fideszben szokatlannak számító önállósága, és a szakpolitikai kérdésekhez való konstruktív hozzáállása. Ráadásul Debrecenben már ciklusok óta olajozottan működik a jobboldali összefogás úgy, hogy közben a Fidesz nem próbál meg rátelepedni az egész jobboldalra.
Az általa korábban „belpolitikai állóháborúnak” titulált feszült helyzetben Kósa hajlandó volt félretenni az Orbán által kötelezően előírt ellenségeskedést, és a hosszútávú érdekeket előtérbe helyezve, elfogadta Gyurcsány Ferenc meghívását a fejlesztésekről szóló tanácskozásra. Korábbi tervét egy Önkormányzati Egyeztető Tanácsról úgy módosította, hogy kihagyta belőle a kormányoldal számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan vétójog követelését. Mostani lépéseivel tehát egyértelműen jelzi, hogy ő nem a totális elutasítás gesztuspolitikájában, hanem az állam és az önkormányzatok normális együttműködésében gondolkodik. Habitusa ezért megfelelővé teszi arra, hogy az MDF a vele folytatott önkormányzati együttműködést a későbbiekben pártpolitikai szintre is kiterjessze.