HVG

A "képviselők fizetését szabályozó törvények csak a következő választási ciklus után léphetnek életbe" - mintha az amerikai alkotmány legutóbbi, XXVII. kiegészítése járna a magyar törvényhozók fejében. Igencsak lassan haladnak ugyanis az ötpárti tárgyalások a képviselői költségtérítés-rendszer reformjáról, ami a törvényhozók szempontjából érthető is. A választás nehéz: vagy csökkentik saját jövedelmüket, vagy népharagot zúdítanak magukra azzal, hogy - ha csak nominálisan is, de - emelik járandóságuk összegét. Könnyen előfordulhat tehát, hogy addig-addig húzódnak az egyeztetések, hogy a mostani, 2006-2010-es parlamentre már nem vonatkozik majd az esetleg megszülető előírás.

Szó, ami szó, az Egyesült Államokban sem hirtelenkedték el: 203 év kellett hozzá, amíg a szabály bekerült az alkotmányba. A javaslat ugyanis már 1789. szeptember 29-én megszületett, ám a szövetségi államok egy részének nem tetszett, ezért aztán egészen 1992-ig kellett várni a háromnegyedes többségig s így a módosítás hatálybalépéséig. Magyarországon ennél egyszerűbb ugyan egy ilyen szabály elfogadtatásának a jogi procedúrája, ám politikai okokból másfél évtizede húzódik a képviselői javadalmazási rendszer átalakítása. A kilencvenes évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a mellékállású törvényhozók kora lejárt. Az országgyűlési munka főállású politikusokat kívánt - még ha azok megosztják is idejüket különböző közéleti posztjaik között -, ám ehhez igazított nyílt fizetésemelésre nem került sor. Az alapdíj az inflációnál lassabban emelkedett, közben pedig egyre nőtt a költségtérítés szerepe. Teljesen nyilvánvalóvá vált ez 1998 és 2000 között: ekkor megháromszorozták az átalány összegét, így aztán ez az adó- és elszámolásmentes bevétel lett a képviselők fő jövedelemforrása (lásd ábránkat). Ráadásul 2002-ben, a Medgyessy-kormány idején úgy módosítottak a törvényen, hogy a szállásköltség-térítéshez se kelljen számlát hozni (a nyilatkozatuk szerint budapesti lakással nem rendelkező képviselők kaphatnak e címen pénzt).

A Gyurcsány-kormány próbálkozott ugyan közjogi reformtörekvései között a szisztéma átalakításával, ám mindössze arra jutott, hogy pártközi egyeztetés után 2006 májusában az Országgyűlés nagy egyetértésben pontosított a szövegen, kizárva, hogy a képviselők arcátlanul trükközzenek a költségátalánnyal, ami például attól függ, milyen messze lakik valaki a fővárostól. A törvényhozók némelyike a pluszpénz érdekében hozzácsapott 20-30 kilométert a tényleges távolsághoz - így került Miskolc 200 kilométernél is messzebbre Budapesttől. A módosítás nyomán most már a "legrövidebb közúti távolság" alapján utalják az átalányt, ám annak adómentessége nem változott. Igaz, a kabinet tavaly próbálkozott azzal, hogy e kiváltságot megszüntesse: megháromszorozta volna a bruttó alapdíjat, a költségtérítést pedig csökkentette és adókötelessé tette volna (HVG, 2007. november 17.), de a terv megbukott, mivel remény sem volt a szükséges kétharmados többség megszerzésére.

HVG

A feledéstől a gazdasági válság mentette meg a projektet. A költségvetési megszorítások idején ismét minden parlamenti erő emlegetni kezdte a "legyen olcsóbb a politika" elvet, csak éppen a megoldásban nem jutottak közelebb egymáshoz. A november 14-én folytatódó egyeztetések során eddig kiderült, az MSZP 2009 februárjától 15 százalékos levonással adókötelessé tenné a költségtérítést - állítva, hogy ez adókérdés, tehát feles törvénnyel elérhető a módosítás annak ellenére, hogy a képviselői jogállásról kétharmados rendelkezik. A Fidesz kisebb - kétszáz fősnél nem népesebb - Országgyűlést emleget, meg azt, hogy előbb a miniszterek, államtitkárok fizetését vigyék vissza a 2002-es szintre. Az SZDSZ nemcsak bérstopot javasol, de azt is, hogy akik több politikai posztból kapnak jövedelmet - például a képviselőség mellett miniszterek vagy épp polgármesterek -, a jövőben az egyikről mondjanak le. Az MDF ajánlata: forrásadó bevezetésével csökkentsék az átalányt 18 százalékkal. A nyomaték kedvéért a fórum választmányi elnöksége már javasolta is az MDF-frakció tagjainak, ha nem születik ilyen törvény, akkor ők, példát mutatandó, mondjanak le önként a 18 százalékról.

Az eddigi elképzelések mintha csak az időnyerést szolgálnák: mutatni kell a választóknak, hogy magunkon is spórolni akarunk, s nemcsak mások pénzügyeit fehérítjük, de a magunkét is. Ebben a lebegtetésben a magyar politika szereplői meglehetősen gyakorlottak, ami könnyen azzal járhat, hogy ha születik is átfogó törvényjavaslat, az nem jut el a végszavazásig, hanem ott porosodik majd testvére, a pártfinanszírozásról született tervezet mellett.

JUHÁSZ GÁBOR