Alighogy eldörrentek a pécsi orvosi egyetemen a lövések múlt csütörtökön, pár órán belül megjelentek az első, hallomásból szerzett „diagnózisok” az elkövető elmeállapotáról. A sajtó hálásan gyűjtötte be a lövöldöző alkoholproblémáiról, „latens skizofréniájáról”, folyamatosan cserélgetett pszichiátereiről szóló értesüléseket, s adta tovább őket a hírekből tájékozódni próbáló közvéleménynek. Az egy halottat és három sérültet követelő támadás részleteit még homály fedte, s ellentmondó hírek keringtek arról, hogy pontosan milyen körülmények között kezdte meg ámokfutását az elkövető, azt már szinte kész tényként kezelte a sajtó, hogy a gyilkos zavarodott (esetleg zavart elméjű) volt, skizofréniával kezelték, s gyakran váltogatta orvosait.

A döbbenetes eset nyomán azonnal tájékozódni kívánó újságolvasó kíváncsiságát az új információk némileg kielégítik, s persze az újságíró is örül, ha sikerül valakit szóra bírni a rejtélyes indokból fegyvert ragadó elkövető környezetéből, pláne, ha olyan szakemberről van szó, aki névvel-titulussal vállalja mondatait. Ez ilyen esetekben magától értetődőnek tűnik, holott az efféle beszámolók bőven tartalmazhatnak olyan, az elkövető egészségi állapotára vonatkozó részleteket, amelyeket valójában csak az ő beleegyezésével közölhetne az orvosa, s a sajtó is.

A pécsi lövöldözés helyszínén. Gyorsítélet © MTI

Mind a pszichológusi, mind a pszichiáteri etikai alapelvek hasonlót diktálnak a hasonló esetekben: a konkrét betegről s betegségéről saját hozzájárulása nélkül semmilyen információt nem adhatna ki orvosa vagy lélekdoktora. Eszerint a megközelítés szerint a beteg kezelőorvosa nemhogy a felállított diagnózis részleteiről kellene, hogy hallgasson, de még arra az esetleg osztálytársak, barátok által közölt (őket értelemszerűen nem köti a titoktartás elve) információra sem szabadna megerősítő módon válaszolnia, hogy a szóban forgó illető egyáltalán kezelés alatt állt-e.

„Az etikai dilemmák persze ezzel nem értek véget, hiszen a beteget kezelő orvosnak vagy pszichológusnak a társadalom védelme legalább annyira feladata, mint az egyéné” - világít rá Varga Katalin pszichológus, a Pszichológusetika című szakkönyv szerzője. Az egyezményes pszichológiai etikai alapelvek szerint a titoktartás csak nagyon kitüntetett esetekben oldható fel, például a gyaníthatóan másokban kárt okozni tervező beteg szándékairól a kezelő beszámolhat a hatóságoknak, s természetesen a kiszemelt áldozatot is értesítheti, ha úgy ítéli meg, ez adhat védelmet neki. A pécsi esetben ez már nyilván nem jött szóba, hiszen a tragédia megtörtént.

A helyzet azért is faramuci, mert a jelenlegi adatvédelmi szabályok szerint akár egy munkahelyi pszichológiai vizsgálaton átesett személy is visszatarthat olyan adatokat, amelyek pont az alkalmatlanságáról árulkodnának: így például egy darukezelőnek jelentkező azt, hogy tériszonya van – számol be egy sajátos körülményről Agárdi Tamás igazságügyi szakértő.

A pécsi esetben ugyanakkor nem erről volt szó, az esemény utólagos értékelése során kerültek napvilágra az orvosi titoktartással védett adatok, keveredve azokkal a vaktában pufogtatott, időnként szakszerűtlen diagnózisokkal, amelyek akár a pszichiátriai betegek megbélyegzésére is alkalmasak voltak, de keveset árultak el az elkövető indokairól. (Egyik forrásunk a pécsi rektor által emlegetett "latens skizofréniát" idézi mint nem létező szakkifejezést.)

Ha tehát volt diagnózis, azt egyelőre titok kellene, hogy övezze, ha pedig nem volt, akkor sebtiben nem lehet összedobni. „Vizsgálat nélkül nem lehet biztosan azt mondani valakiről, hogy beteg, azt pedig pláne nem, hogy skizofrén. A skizofrénia diagnózisának komoly kritériumrendszere van: a megfigyelés hat hónapig tart, s a betegnek egy hónapon keresztül aktív tüneteket kell mutatnia” – emlékeztet Kovács József bioetikus, több hazai orvosi etikai alapmű szerzője. Ha a körülmények vizsgálata nélkül, a sztereotípiákat elővéve egyből arra kerül a hangsúly, hogy az elkövető skizofrén, azzal sok ezer olyan skizofrént tekint majd környezete veszélyesnek, akik semmilyen agresszív cselekményt nem követnének el.

A média, s elsősorban a mozifilmek egyébként is erőszakos, gyakran gyilkos ösztönű embereknek mutatja a pszichiátriai betegeket, míg a valóságban éppen körükben nem nőtt az évek során az egyébként társadalmi szinten fokozódó agresszió – mondja a témában könyvet is publikáló Kovács. A megbélyegzéssel elfogyhat körülöttük a levegő, s éppen az válik lehetetlenné, hogy egy ilyen beteget elérjen az a sok közösségi inger, amely segít a rendezett állapotát megtartani. Ellenkező esetben olyan légüres térbe kerülhet, amelybe egy egészséges is belebetegedne. „Azt kellene hangsúlyozni, hogy bár ez a fiú beteg lehet, a pszichiátriai betegek többsége nem követ el ilyesmit, segítségre szorul inkább, és arra, hogy a közösség jobban befogadja” – javasolja Kovács.

Személyes adatok védelméről van szó tehát, s nem arról, hogy a szóba kerülő betegségekről hallgatnia kellene a szakmának és a médiának. A közvéleményre ugyanúgy tartoznak a skizofrénia tünetei, mint ahogyan a diabéteszről is magától értetődő természetességgel olvasunk ismeretterjesztő anyagokat. Sokkal inkább azt hangsúlyozzák a pszichiáteri és pszichológusi etikában jártas szakemberek, hogy a betegségről való tájékoztatás és híradás nem csúszhat át a konkrét személy dossziéjának kiteregetésébe. „Ám ha csak általában beszél is egy betegség tüneteiről, a nézők, befogadók óhatatlanul összekötik a szóban forgó híresemény konkrét szereplőjével. Nyomatékosítani kell tehát, hogy nem a konkrét személyről van szó, ami már újságírói szakmai kérdés” – mondja Varga Katalin.

A dilemma óriási: a rendkívüli események nyomán a közvéleményben mutatkozó ismerethiány és csillapíthatatlan információéhség ugyanis pontosan a dezinformáció terjedésének kedvez. A szakembernek tehát döntenie kell: próbáljon-e a tömegkommunikációs elvárásoknak megfelelve azonnali választ adni egy még nem is igazán feltárt kérdésre, vagy utasítsa el a leegyszerűsítés ilyen módját, ami azt a veszélyt hordozza magában, hogy a hírre éhes emberek a műkörmöstől és a fodrásztól értesülnek majd egy kevésbé szakszerű verzióról. Szűk sávon kell lavíroznia a médiának.

Elméletben hivatalos elmeszakértői vélemény egy elkövetőről akkor hangozhat el a médiában, amikor a bíróság elé állított személy elmeszakértői vizsgálatának eredményeit a nyilvános tárgyaláson ismertetik, vagy ha az illető beleegyezik, hogy ügyvédje beszámoljon róla a sajtónak.

A Mediq orvosi blog szerzőjének az szúrt szemet, hogy egy kriminálpszichológus a pécsi esetről beszélve adott rövid tájékoztatást a paranoid skizofréniáról. Az említett szakember – Bilkei Pál – azonban, ahogy lapunknak elmondta, nem kezelte a gyilkost, s nem is állt vele kapcsolatban, ilyenformán semmilyen orvosi titkot nem sértett. Bilkei az említett videón valóban csak általánosságban beszél a betegségről, a betegben lejátszódó folyamatokról, de ehhez kulisszaként felhasználja a pécsi eseményből addigra megtudható drámai elemeket is.

„Minden civilizált társadalom tájékozottságához hozzátartozik a betegségek kibeszélése, de nem szabad, hogy ezzel démonizáljuk az egyébként is a leginkább elutasított csoportok közé tartozó pszichiátriai betegeket” – figyelmeztet Kovács József, hozzátéve: mindenkinek a környezetében élhetnek skizofrének, akiknek észre sem venni a betegségét. „Hangsúlyozni kell, hogy rengeteg beilleszkedett beteg él közöttünk, akikkel nem veszélyesebb találkozni, mint elmenni a sarki kocsma előtt. Amott ugyanis éppenséggel a részegek köthetnek belénk, de mivel őket jobban ismerjük, könnyebben el is fogadjuk a jelenséget” – teszi hozzá.

Volt, aki Münich Iván kriminológus drámai mondatait tartotta túlzásnak, miszerint: az agresszió úgy terjed, mint a H1N1 vírus. Münich azonban nem a skizofréniáról beszélt, s szakemberek szerint nem is erőltetett a vírussal való asszociáció. „Az erőszaknak sokféle társadalmi oka van. Hiba tehát azt gondolni, hogy olyan pszichiátriai kérdésről van szó, ami csak a pszichiáterek és a betegeik magánügye. Egy társadalomnak a feladata az egészséges társadalmi légkör fenntartása, amellyel rengeteg testi-lelki betegség megelőzhető” – hívja fel a figyelmet Kovács. A diabetológusok sem fogják megszüntetni a cukorbetegséget, mert erre csak megfelelő társadalmi szemléletváltással va mód. A megoldás kulcsa, teszi hozzá, a társadalom kezében van, az orvosok egyedül nem képesek rá.