A kollektív és családi ünnepek, az ünnepi kalendárium, az emberi élet nagy fordulói feletti befolyás megszerzésért folyamatos harc dúlt az egyházak és a pártállam között a népi demokrácia négy évtizedében. A lelkekért folyó elkeseredett küzdelem jellemzői és szakaszait mutatja be Fejérdy András a Vigília januári számában.

Eszerint míg a pártállam történetének első egyházpolitikai szakaszára a nyílt konfrontáció volt a jellemző, és az új (totális) hatalom elsősorban az egyház szervezetét kívánta megroppantani, intézményeit eltüntetni vagy függő helyzetbe kényszeríteni, befolyását a lehető legkisebbre zsugorítani; addig az 1958 után az ellenőrzés burkoltabbá válik, az új modell a vallások, az egyházak rapid felszámolása helyett a vallásosság felszámolását, az ateizmus terjesztését tűzi ki célul.

A történeti egyházak azonban eleinte nem nézték tétlenül az új elit hadmozdulatait. Kommunista akció–klerikális reakció – valahogy így. 1947. augusztus 20-án például félmillió ember vett részt a Szent Jobb körmeneten. A demonstratív egyházi körmentek, búcsúk, zarándoklatok résztvevőinek létszámát a hatalom minden eszközzel, ukázzal és fondorlattal megpróbálta csökkenteni. Csepelen 1952-ben például körmenet idejére iskolai ünnepélyt szerveztek, így mindössze 30 gyerek vehetett részt az úrnapi eseményen szemben a korábbi húsvéti hétszázzal.

A nyilvános és szimbolikus tereket is el kívánta foglalni az új hatalom, ezért a korábbi az egyházi ünnepekre támaszkodó állami kalendáriumot teljesen átírták, igyekeztek az eseményeknek profán tartalmat adni. Így lett a karácsonyból fenyőfaünnep, szentistvánból meg az új kenyér ünnepe.

A forradalom után a pártvezetők előtt is világos volt, hogy az egyházak közéleti súlyukat ugyan elveszítették, de magánéleti befolyásuk megmaradt. A személyes életfordulókhoz kötődő alkalmakkor, keresztelőhöz, esküvőhöz, temetéshez még mindig inkább papot hívtak, mint tanácsi tisztviselőt. Apró Antal is így kesergett az MSZMP PB 1958. dec. 16-iki, az ateizmus terjesztéséről szóló ülésén: „Elvtársak! Ez falun nagyon nehéz dolog lesz.” Merthogy az előterjesztésben az szerepelt, hogy az egyházi szolgáltatásokat igénybe vevőket meg a templomba járó párttagoknak fegyelmit kellene adni.

A pártállam szertartás-alternatívái, a névadó, a házasságkötés, a búcsúztatás csak nehezen honosodtak meg, s leginkább csak az esküvő szocialista formája („társadalmi szertartás”) vált általánossá, s talán az is csak azért, mert megvolt korábban az előképe, micsoda malőr, éppen a „polgári esküvő” formájában. Ma már komikusnak tűnik az igyekezet, amivel a párt azt akarta elérni, hogy az esküvőt hivatalosan házasságkötésnek nevezzék, vagy hogy a nyomdákat utasították arra, hogy ne esküvői, hanem házasságkötési meghívókat nyomtassanak. Egy valamiben tartós sikert értek el: az esküvő alkalmára rendszeresített helyiségeket ma is házasságkötő termeknek nevezzük.

Az egyházak érzékelve az agresszív konkurenciát, könnyítésekkel igyekeztek magukhoz kötni az elcsatangolt lelkeket. A liturgikus reform, az anyanyelven való misézés vonzóbbá (érthetőbbé) tette a szertartásokat, sőt a katolikusok és a reformátusok a stólapénztől is eltekintettek, ha kereszteléshez, esketéshez vagy temetéshez hívták papjaikat. 1973-ban még az újszülöttek háromnegyedét megkeresztelték és a temetéseknek a négyötödén is volt pap. (Igaz, akkor már valamivel több „polgári” esküvőt tartottak, mint egyházit.)

Ámde a rítusok egy része hiába maradt egyházi kézben, ha közben a templombejárás és a vallásosság a hetvenes években rohamosan csökkent. „Az [pártállami] egyházpolitika erőfeszítései kétségtelenül fontos szerepet játszottak ugyanis abban, hogy Magyarországon a hetvenes évek közepére a nyugat-európai társadalmakénál sokkal inkább előrehaladt az elvallástalanodás” – véli Fejérdy.

Csakhogy lehetett itt más ok is, és itt nem is csak a Kádár-rendszer gulyásszocializmusának talmi sikereire gondolhatunk. Mert hát Lengyelországban, Csehszlovákiában vagy az NDK-ban se volt kevésbé ügybuzgó az ateista propaganda és a pártállami egyházpolitika, mint nálunk. Ám ezekben az országokban az egyházak valódi – bizonyos értelemben politikai – alternatívái maradtak a kommunista hatalomnak, míg nálunk 1956 után egyre kevésbé, így beletörődötten elfogadták a pártállam által rájuk kirótt szerepet. Ami, bizony, nem válik dicséretükre.

(Vigília, 2010/1)

zádori