„A tőke vágtájából a béreknek egyre kevesebb előnye származik” – mondta Artner Annamária közgazdász, s azt is megmagyarázta miért: „Most azon a ponton állunk, ahol mindenképpen váltásra lesz szükség. A tőke célja, hogy minél több profitot termeljen, felhalmozza önmagát, s nem azért nem önkorlátozó, mert gonosz, hanem mert ez a természete. A vállalkozások úgy maradnak életben, ha növelik a lekötött tőkére jutó nyereségüket, ha leszorítják az egységnyi költséget, benne a bért”- hangsúlyozta lapunknak, hozzátéve: a megoldást a közösségi termelési formák terjedése jelentheti, amihez hasonlóval a kormányok is próbálkoznak a foglalkoztatási válság megoldása érdekében. Ilyen például a Franciaországban és Németországban már megjelenő „második munkaerőpiac” vagy „szociális gazdaság”, de helyi szinten is vannak kezdeményezések szerte a világon, így Magyarországon is, például kisebb községekben.

„A nyolcvanas évektől nő az úgynevezett kizsákmányolási ráta”- illusztrálta az USA példáján adatokkal a világszerte jellemző trendet. A hetvenes évek nyugaton tapasztalt jóléti állama már nem jöhet vissza, az egy kivételes periódus volt, mára egyre kevesebb bért osztanak vissza az új értékből (a bér/GDP csökken), nő a fizetetlenül, vagy nagyon olcsón ledolgozott munkaórák és ugyanakkor a munkanélküliek száma is. „A gazdasági, politikai vezetők egyelőre nem tudják kezelni ezt a problémát, mert célkitűzéseikből úgy tűnik, nem is értik. Nem lehet tartósan növekedést generálni és növelni a foglalkoztatást, mert a versenyképesség megköveteli a technológia fejlesztését és ezzel a bérarány csökkentését. Ez azonban csak a tőkelogika, a „költséggazdálkodás” miatt van így, hiszen anélkül a termelékenység növelése csak a szükséges élőmunkaórák számát csökkentené, vagyis mindenkinek kevesebbet kellene dolgoznia. A tőke saját költségeivel gazdálkodik, nem a rendelkezésre álló teljes társadalmi munkaidővel”- magyarázza arra utalva, hogy a munkaórák számának csökkentése helyet elbocsátások vannak.

Végel Dániel

Artner azt mondja: a munkanélküliséggel a legfőbb termelőerő pazarlódik el, hever kihasználatlanul és romlik meg. A szegénység, gyermekeket érő hátrányok, a kilátástalan helyzetből fakadó betegségek, devianciák, a bűnözés a vállalatok számára „externália”, miközben a munkában maradókra nehezedő nyomás szintén rombolja a munkaképességet. Mindennek költségét az állami újraelosztáson keresztül az egész társadalomnak kell állnia, de a versenyképesség miatt a vállalatok adó- és járulékköltségeit csökkenteni kell. Ez a legtöbb országban nyomás alá helyezi a költségvetést, annak hiánya szükségszerű, orvoslása csak a bajokat tovább fokozó megszorításokkal, a tőke javára történő jövedelemátcsoportosítással - a munkaerő árának leszorításával - lehetséges. "Ennek a circulus vitiosusnak a megállítása történelmi szükségszerűség. Ilyen fordulatokból áll történelem” – mondta a közgazdász a hvg.hu-nak.

A helyzet szükségszerű megváltoztatásával több előadó is egyetértett. Scheiring Gábor például azt mondta: Kelet-Európa fejlődési zsákutcában van. „Függő financializáció a modell neve, amelyet a jelenlegi rendszernek adtam, s amelyben rá vagyunk utalva félperifériás gazdaságként a külföldi pénzekre, amivel ezt a fenntarthatatlan modellt életben tartotjuk”- sommázott az LMP képviselője. A nyugat-európai árakat összevetve a magyarral arra jutott, hogy itthon az élelmiszerek ára eléri a nyugati árak 83 százalékát, ugyanez a helyzet az energiaárakkal, míg a ruhánál ez a szám 95 százalék, a telekommunikációban pedig103 százalék jött ki. „Az átlagbérek esetében viszont azt látjuk, hogy a magyar jövedelmek a nyugat-európai átlag csupán 22 százalékát teszik ki”- mondta. A politikus a pénzügyi szektor aránytalan profitjára és felfutására is figyelmeztetett. Folyamatosan csökken a munkabér hányada a teljes megtermelt jövedelmen belül – tette hozzá. A megoldást a pénzügyi szektor újraszabályozásában, a helyi gazdaság erősítésében, a kelet-európai országok összefogásában látja – utóbbi megakadályozhatja a lefelé tartó adóversenyt.

Morva Judit, a közgazdász, a Le Monde diplomatique magyar kiadásának főszerkesztője pedig úgy fogalmazott: a rendszerváltás idején nem tudtuk, milyen rendszer vár ránk, hogyan kellene a megváltozott körülményekhez igazodni. Azt gondoltuk, hogy a piac önszabályozó módon kialakítja majd a leghatékonyabb megoldásokat. Ez igen naiv elképzelés volt, egyáltalán nem vette figyelembe a világgazdaságban uralkodó erőviszonyokat. Hasonlóan téves irány volt az is, hogy úgy gondoltuk, az ipar és a mezőgazdaság helyett minden reményünket a szolgáltatások fejlesztésébe kell helyezni, s ezen belül is a piacorientált területeket támogattuk, mint a pénzügyi szektor, míg az oktatás vagy az egészségügy csupán költségként tűnt fel. Ennek közvetlen következménye a pénzügyi szektor látványos felfutása, s a lakosság hasonlóan látványos elszegényedése. Arról is beszélt, hogy a külkereskedelem - bár rendkívül gyorsan nőtt - szinte semmilyen hatással nincs a magyar GDP-re. „Az itt termelő multik behozzák importba, kiviszik exportba a termékeiket, nincs hatással a működésük a mi gazdaságunkra”- mondta. A megoldást többek között abban látja, hogy hangsúlyt fektetünk a nem piaci szolgáltatásokra, megvédve és fejlesztve azt.

A szegénység a létezéshez szükséges eszközök hiányát jelenti – de mely eszközök szükségesek a létezéshez? A szegénységhez hozzátartozik a szegénységtudat, az igazságtalanság-tudat megléte is – ezt már Ana Bazac román filozófus mondta, aki úgy fogalmazott, hogy nem a szegénység, hanem a kapitalizmus ellen kell harcolni. Szenvedélyes előadásában hangsúlyozta: a megoldást nem az egykori jóléti államban kell keresni, mert az tulajdonképpen egy baleset volt a kapitalizmus történetében, hiszen ellentmond a kapitalizmus lényegének, amely a tőke megtartására koncentrál. Szerinte a jelenleginél jóval radikálisabb baloldalra lenne szükség Kelet-közép Európában, mert jelen állás szerint a szociáldemokraták a jobboldalnál is jobboldalibbak, míg utóbbiak kormányon olyan privilégiumokhoz nyúltak hozzá, amely valójában a baloldal feladata lett volna. Minden ország ugyanazt akarja – fejleszteni, fejlődni, versenyeznek egymással, és nem a népek valós igényei alapján termelnek, hanem a profit érdekében - mondta.

Túry Gergely

Egy, a konferencián résztvevő, de neve elhallgatását kérő, szomszédos országból érkező szakember lapunknak úgy fogalmazott: „Szerintem a szegénység nem gazdasági kérdés elsősorban. A szegénység oka a társadalmi igazságtalanság és az irigység.  Nem szabadna folyamatosan hasonlítgatnunk magunkat másokhoz, s nem szabadna, hogy olyan üzletemberek határozzák meg az erről való gondolkodást, akiknek a fogyasztás felpörgetése a céljuk. Vagyis arról kell inkább döntenünk, hogy ki szervezze az életünket – ez lehet a politika felelőssége, ahogy az egyéné is. Nincs erre követendő modell vagy minta. Védeni kell a saját piacot és az egyes intézményeket - mint a bankok - állami kézbe kellene adni”- mondta.

Húsz éven keresztül 16 százalékos munkanélküliség sújtotta az aktív korosztályt, ami 4-5 millió embert jelent ez. Közülük 2 millióan kivándoroltak, a másik 3 millió szezonális módon emigrál Dél- és Nyugat-Európába. Négy millióan élnek a szegénységi küszöb alatt, ez 95 euró havonta – a számok Lengyelországból valók. Monika Karbowska, feminista aktivista, politológus azt mondta:”ezeknek a kiszolgáltatott rétegeknek szóhoz kell jutniuk, ami persze dühkitöréssel is járhat, a feladatunk ennek a kanonizálása lesz”.

Stiller Ákos

Farkas Péter, közgazdász, az MTA Világgazdasági Kutató Intézet tudományos főmunkatársa pedig magyar adatokkal sokkolt: 430 ezer (egyes becslések szerint a válság kapcsán már 600) gyermeket érint a szegénység, 1,7 millióra becsülhető azoknak a száma, akiknek 90 napon túli tartozása van, s 900 ezren vannak BAR-listán. Gábos András, a gyermekszegénységet európai összehasonlításban vizsgáló szociológus, a TÁRKI munkatársa elmondta: a problémát a teljes népességhez viszonyítva Magyarország az egyik legrosszabb helyen áll.

Hazánkban elsősorban a munkanélküliség jelenti a fő kihívást, a szegénység többnyire a 2 szülős, de munkanélküli, többgyermekes családokat sújtja. Ugyanakkor hazánkra az is igaz, hogy a jóléti intézkedések célzottan fókuszálnak erre a veszélyeztetett csoportokra. Ami hatással van a gyermekszegénységre: az a szülők humán tőkéje, iskolázottság, munkaerőpiaci helyzetük, a háztartástípus (egyszülős, illetve sok gyerekes), a település és régió, ahol élnek, s az etnikai hovatartozás – ráadásul ezek sokszor halmozódnak. Míg a városban a lakhatás elvesztése jelenti az egyik legnagyobb veszélyt, addig a falvakban a szolgáltatások kikapcsolása fenyegeti a szegényeket – árnyalta a magyar képet Kalmár Szilárd, hajléktalanokkal dolgozó szociális munkás.