Mi a baj a kormány tervével, hogy 15 vagy 16 évre akarja csökkenti a tankötelezettség korhatárát az eddigi 18-ról? Hiszen a legtöbb uniós tagállamban is rövidebb ideig kötelező iskolába járni. Ráadásul a hosszabb tankötelezettség önmagában nem garantálja, hogy nem lesz korai iskolaelhagyás, lemorzsolódás. Két nemrég megjelent folyóiratcikk is foglalkozik a kérdéssel. Havas Gábor és Zolnay János szociológusok, az oktatáskutatás régi motorosai a kormányváltással felszámolt integrációs oktatáspolitika értékelése kapcsán a Beszélőben írnak róla, míg Ámon Katalin egész cikket szentel neki a Kritikában.

„Erkölcsi kérdés”

Mindkét írás határozattan elítéli az Orbán-kormány törekvését, s mindkettő állítja, mindez arról is szól, hogy az új rezsim egy újabb társadalmi térről, ezúttal az iskolából akarja kiszorítani a szegényeket és cigányokat. Ámon felidézi Orbán Viktor szavait, aki szerint „a kormány erkölcsi kérdésként kezeli, hogy megtanítsa dolgozni az embereket”. A feladat igazán heroikusnak tűnik, különösen egy olyan férfiú által megfogalmazva, aki – írd és mondd – öt hónapot töltött hagyományosnak mondható pénzkereső tevékenységgel (szociológusgyakornok volt a szövetkezeti kutatóban), mielőtt végképp beszippantotta volna a politika pezsgő világa. De nem csak azért. Hanem mert ha kicsit is komolyan vesszük a miniszterelnöki szavakat, akkor nem érteni, a gyakorlatban hogyan képzelendő el a munkára tanítás, ha közben két vagy három évvel csökkentjük a tankötelezettségi kort. Ez az út nem a munka szép új világába, hanem a reménytelen munkanélküliségbe vezet.

A kabinet oktatáspolitikai törekvései, így a korhatárkurtítás is beleilleszkedik abba a társadalmi programba (Bozóki András „osztálypolitikának” nevezi), amit a kormány nagy igyekezettel és leleménnyel valósít meg. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár deklarálta, hogy a közoktatást nem tekinti szolgáltatásnak, és a kormányváltás óta az iskola világában egyre kevésbé a családok és gyerekek szempontjai a meghatározók, sokkal inkább az államé és a munkaadóké. Az Iparkamara vagy a VOSZ korifeusai régóta elégedetlenek az oktatási rendszerrel, mert – mint Parragh László kamarai elnök is mondta – rövid, gyakorlatorientált szakképzést szeretnének. Vagyis leginkább ügyes és engedelmes betanított munkásokra van szükségük, nem „túlképzett” munkavállalókra.

A 2000-es PISA-vizsgálatok sokkolták a szakmát és a döntéshozókat, világossá tették, hogy a magyar iskolák közti kirívó teljesítménykülönbségek leginkább azért alakulhatnak ki, mert Európában szokatlanul korán elkezdődik a gyerekek szelekciója. A hazai közoktatás tehát nem a társadalmi különbségeket enyhíti, hanem éppenséggel növeli azokat. Ezt a kíméletlen, gyerek és gyerek közti szelekciót vállalja most fel nyíltan az Orbán-kormány, beismerve hogy képtelen orvosolni az „öröklött helyzetet”. Márpedig „a nagyon erős szelekcióra építő oktatási rendszerek nem teljesítenek jól”. A hivatkozási alap pedig az előző kormányzatok integrációs politikájának „kudarca”. Csakhogy ez több szempontból is hamis beállítás. Egy részről az új nemzetközi vizsgálatok némi javulást mutatnak a tanulói teljesítményekben, más részről ott ahol a közegellenállás ellenére mégis sikerült csökkenteni a szegregációt, kimutathatóan jobbak lettek az eredmények. Éppenséggel nem az integrációban keresendő a kudarc lényegi oka, hanem annak részlegességében, voltaképpen elmaradásában.

Képmutogatók

Havas és Zolnay statisztikákkal bizonyítják, hogy az előző oktatási kormányzatok sokszor félszeg törekvése arra, hogy visszafordítsák a szegregációs folyamatot, nem sikerült, sőt az elkülönítés felerősödött. Csakhogy azt is hozzáteszik: „Képmutatás azt állítani, hogy az esélykiegyenlítő, integrációs oktatáspolitika »nem hozta meg a kívánt eredményeket«; valójában az intézkedéseket csak töredékesen és egyenetlenül sikerült átültetni a gyakorlatba. Az oktatási kormányzat 2002 után szembenézett a magyarországi közoktatás – korántsem csak romákat érintő – rendkívüli egyenlőtlenségével, és megkísérelte a korrekciót: a halmozottan hátrányos helyzetű kategória megkonstruálásával definiálta az esélykiegyenlítő oktatáspolitika célcsoportját; ötéves korra csökkentette a tankötelezettség alsó határát; igyekezett csökkenteni az iskolák szelekciós lehetőségeit. Megszigorította a sajátos nevelési igényű minősítés eljárását, és bátorította, hogy az enyhe fokú értelmi fogyatékosnak minősített diákokat társaikkal együtt tanítsák. Sokat tett azért, hogy elterjedjenek a hagyományos frontális módszerrel szakító, alternatív, személyiségközpontú tanítási módszerek. Nem kívánta azonban felborítani a közoktatás rendszerváltás után kialakult kereteivel, mert hitt abban, hogy a tanszabadság összeegyeztethető az esélyegyenlőségi fordulattal. Lehet, hogy ez hiú remény volt, de sem a részleges siker, sem a részleges kudarc nem lehet hivatkozási alap azok számára, akik elvi alapon ellenzik az esélyteremtő oktatáspolitikát, és szándékosan erősítik az iskolarendszer szelektivitását.”

Túl a koncepcionális problémákon, a tankötelezettségi korhatár leszállítása számos gyakorlati következménnyel jár majd, mégpedig károsokkal. A korhatárnövelés következményeként ma Magyarország az uniós átlagot (77%) meghaladóan magas a 18 éves iskolások aránya (84%). Ez az arány biztosan csökkenni fog. Ami nem csak a statisztikai szépérzékünket sérti, de ennél fontosabb, hogy a szegények felnövekvő generációit záródnak majd ki a társadalomból – gyakorlatilag végérvényesen.

Az adatok cáfolhatatlanul bizonyítják az iskolai végzettség és a foglalkoztatottság szoros kapcsolatát, és az unión belül éppen Magyarországon a legdrámaibb ez az összefüggés. Havasék is rámutatnak, hogy az aktív korúak közül nálunk dolgoznak a legkevesebben, „és ennek legfőbb oka, hogy az alapképzettségűek, tehát a kizárólag általános iskolai végzettségűek aktivitási rátája extrém mértékben alacsony: ennek a rétegnek mindössze 28 százaléka dolgozik legálisan, szemben az EU 43 százalékos rátájával. A csak alapképzettséggel rendelkezők aránya Magyarországon magasabb, mint a többi visegrádi országban. Ha 15 éves korra csökkentik a tankötelezettséget, akkor ez a helyzet még rosszabbá válik.”

A kormányzat hivatkozása a nyugati példákra, amelyek esetében 16 vagy 17 év a korhatár, leginkább azért fals, mert – írja Ámon Katalin – a korhatár kijelölése „csak a szakképzési formákkal és időtartamokkal nyerhet értelmet”. Márpedig az unióban többnyire ott tart 16 éves korig a tankötelezettség, ahol szakképzés ideje is 16 évnél fejeződik be. Ehhez képest a Fidesz oktatási tótumfaktumának, Pokorni Zoltánnak a gondolatkísérlete az általános iskola 9 évfolyamossá hosszabbítására azt a jövendőt előlegezi, hogy sok mélyszegény gyerek általános iskolai végzettséggel hagyja majd abba tanulmányait.

A „kommunista örökséggel végérvényesen leszámolni” vágyó Orbán-kormány a korhatárkurtítással most éppen az ötvenes évekbe tervez időugrást, hiszen Kádárék már 1961-ben 16 évesre emelték a korhatárt. Igaz, a kádári vonallal meg – Hoffmann államtitkár pedagógiai eszményein túl még – az rokonítja kormányunk oktatáspolitikáját, hogy míg akkoriban nagyipari vezetők diktálták, addig ma „topvállalkozók” tolmácsolják a „társadalmi igényeket”. Az átkosban nem a több szövőnőt vagy olvasztárt követelő tippadók, hanem az ország fizette meg a közoktatás valós költségeit, a társadalmi költségeket is. A mostani oktatáspolitikai fordulat következményei várhatóan hasonlóan épületesek lesznek. 

(Kritika, 2011/6; Beszélő, 2011/6)

Zádori Zsolt