Tetszett a cikk?

Lélegezzünk föl: erkölcsi és pszichológiai értelemben a gyűlölt Orbán-rezsimnek vége. Vélemény.

2017 áprilisában Magyarországon is fény derült valamire, amit a legfényesebb elmék Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a tizenkilencedik század elején értettek meg, s amikor ennek itt is eljött az ideje, Ausztria-Magyarországon meg a huszadik század elején. Arra ugyanis, hogy függetlenül az uralkodó kormányrendszertől, a polgári társadalom kultúrája egyenlőségi kultúra, és evvel az elsöprő kulturális ténnyel nem ajánlatos politikailag szembeszegülni.

Az, amit Tocqueville nyomán „demokratikus kultúrának” szokás nevezni (figyelem: NEM demokratikus politikai rendszernek, hanem társadalmi beállítottságok, magatartások együttesének), egyszerűen nem viseli el, hogy valaki azt mondja a társadalomnak: „én különb vagyok nálatok, fogjátok be a szátokat, kövessetek és engedelmeskedjetek”. Már Machiavelli megállapította egy híres passzusában, hogy köztársaságot csak úgy lehet létesíteni, ha a nemességet megszüntetik (ő úgy írta: ha a nemességet kiirtják). Lehetnek gazdasági, szociális, politikai, kulturális, regionális egyenlőtlenségek: de a modern, világi, „demokratikus”, egyenlőségpárti  szemléletű társadalom soha nem fogja megszentelt természeti ténynek tekinteni őket.

A modern polgári társadalom a plebs társadalma, azé, amelyet konzervatív korok „aljanépnek”, „csőcseléknek” tekintenek: az 1960-as évek óta a burzsoázia is farmert hord, filmet néz és popzenét hallgat, az uralkodó osztály és az intellektuális elit kettévált. (Az utóbbi professzionista lett: értelmiséginek lenni egy ideje már – többnyire és sajnos – „szakma”.) Mindenki polgár. A nagypolgár is kispolgár. Magyarország is középosztályi társadalom, ha szegényebb is, mint burgenlandi és bajorországi eszményképei.

Orbán Viktor rendszere annyit megértett ebből, hogy próbálta valamelyest kiszolgálni a tömegszenvedélyeket (látványsport, kommersz-gagyi álkultúra, turizmus, rasszizmus, autó, mobil), és nem szegült ellene a fogyasztói hedonizmusnak (s ha mégis – netadó, vasárnapi boltbezárás – , hamar visszavonult), tudomásul vette, hogy a szabad szex, a vallástalanság, az anyagiasság megfordíthatatlan trend. Az eredmény az lett, hogy az állami „kultúra” (a politikai szónoklattól az állami rádióig, televízióig és a lebutított, durva médiapropagandáig) ugyan rendkívül közönséges, de ebben sok a megvetés: „ezt nektek” – ez a tónus. A megvetés és az arrogancia egyre fölismerhetőbb.

Az állami vagyon törvényesített átjátszása a vezető körök ellenőrizhetetlen magánkörletébe is azért vált ki fölháborodást, mert pimasz nyíltsággal zajlik, ebből is süt a megvetés: nektek, aljanép, ehhöz nincs közötök. Beköltözünk a főúri kastélyokba, a királyi Várba, mi vagyunk a gazdák.

Ámde ha valaki azt érzékelteti, hogy „mi vagyunk az urak”, akkor evvel azt is sugallja, hogy „ti vagytok a szolgák” – márpedig az ilyesmit a modern, polgári, világi, „demokratikus” érzület („szociális-morális kozmosz”) nem bírja elviselni.

Nincs már nemesség: senki – tetszik érteni: SENKI – nem hisz benne, hogy a nagyobb hatalmú, nagyobb vagyonú, magasabb rangú, magasabb műveltségű személyek és csoportok egyben kiválóbbak. Azok az idők már elmúltak. Még a sztárkultusz is „demokratikus”: a sztárt elvégre a közvélemény „választja” és taszítja le a trónjáról, és mindenki számára nyilvánvaló, hogy a döntő tényező itt a plebs szeszélye. A sztárban a „mi” preferenciánk, a „mi” ízlésünk a vonzó, illetve épp az az ijesztően demokratikus hajlamunk, hogy a nagy hírnévre kiválasztott, esetleges senkin röhögjünk. A sztárt csodálják és megvetik. Ha a sztár azt képzeli, hogy ő kultúrhérosz, akkor kinevetik.

Orbán Viktor rendszere nem értette meg (pedig kezdetben kapiskálta), hogy a diktatúra ízléskérdés. Azt még látta, hogy a liberálisok többek között azért váltak annyira népszerűtlenné, mert azt a benyomást keltették, hogy „kioktatják” a közönséget. Márpedig a tocqueville-i és nietzschei „demokratikus” tömegkultúrában a tanulatlan tömeg tudja jobban, illetve a tanulatlan tömeg dönti el, hogy mire nevelhetik, mire nem – azaz hogy milyen kulturális preferenciákat fogad el, és milyen formában. A modern polgári társadalom „népe” nem föltétlenül híve a szabadságnak, de nem fogad el diktátumot, amely mindössze arra hivatkozik, hogy a diktátor „jobban tudja”.

A modern polgári társadalomban uralkodó relativista szkepszis, amelyben egyetlen erkölcsi kritérium van – AZ EGYÉNI BOLDOGSÁG, ez pedig mindenki esetében más és más – nem engedi meg, hogy túl sok mindent írjanak elő „fölülről”, mert a társadalom nem hiszi, hogy ehhöz bárkinek lenne joga „ott fönn”. Mert hiszen „ott fönn” is csak ugyanazok a nemtudomka, önző marhák találhatók, mint idelenn: milyen jogon szólnak bele ezek a véletlenül fölkapaszkodott senkik – akik semmivel se jobbak „nálunk” – a mások dolgába, pláne ha szemlátomást nem is konyítanak hozzá?

És amikor a hatalom képviselői egyre több örömöt vesznek el az emberektől, illetve a torkukon akarják lenyomni azt, amit a közönséges, ostoba, durva tömeg élvezeteinek hisznek (stadionépítés, olimpia), s amikor egyre gőgösebben beszélnek a néppel – mindenekelőtt a modern polgári társadalomban döntő szemléleti befolyással bíró (trend- és divatteremtő) fiatal középosztállyal, diáksággal – , akkor kialakul a gúny és a harag halálos méregkoktélja, amellyel szemben a rezsim nem tarthatja fönn magát.

A korszerű fajgyűlölet még elmegy (lásd a Jobbik korábbi sikereit az egyetemi ifjúság körében a párt radikálisan szélsőjobboldali korszakában), de az ósdi Nyugat-ellenes sovinizmus, a rég lejárt nőgyűlölet és homofóbia, a sujtásos-paszományos (ordítóan őszintétlen és hamis) magyarkodás már nem. Kisebb enklávékban megvannak még ennek a gyökerei, sőt: valamilyen folklorizálódott alakban még él a hagyományos magyar nacionalizmus hologramja (pl. Trianon, amelynek a fájdalma olyan regionális valóságokkal kapcsolatos, amelyekről a magyarországi nagy- és kisvárosi fiatalság sose hallott és nem is akar hallani).

Az a vezetőség, amely egyszerre divatjamúlt, tahó, ÉS UGYANAKKOR arisztokratikus allűrökkel parancsolgat és páváskodik, meg egyre ügyefogyottabban próbálja kitalálni, hogy a plebs mit szeretne hallani – s ezek mindig rágalmak, uszítások, összeesküvés-elméletek, primitív hazugságok, amelyek sértik a hülyének nézett nép büszkeségét – , nem érti az idők szavát.

Az idők szavával szemben nekem is súlyos kifogásaim vannak, de én csak magánember vagyok, és nincs hatalmam; ráadásul nem vagyok semmilyen hatalom híve. Különösen nem a kevesek által gyakorolt parancsuralomé.

Amikor a hatalom elveszti a politikai ízlését, furfangját és humorérzékét – bilincsbe verik és elítélik Gulyás Mártont (veled vagyunk, Marci!), mert eldobott egy festékespatront vagy mit egy ÉPÜLET felé, I ask you – , akkor minden valószínűség szerint lőttek neki.

Figyelemre méltó a magyarországi (nemcsak budapesti!) tüntetések spontán retorikája. Ez a magaskultúrától végképp megszabadult fiatalság nyelve, amelyben nincs gondolat, nincs fogalom, nincs eszme, nincs grammatika, csak a demokratikus érzület: nincsenek kiválók, nem áll fölöttünk senki. F***szopó, g***, bajszos sz** – egyébként lélektanilag nagyon kérdéses, szexgyűlölő, talán kissé homofób frázisok a kocsma, a börtön, a gólyatábor szókincséből – : ez a magukat kiválónak tekintő vezetők szimbolikus lealacsonyítása, az egyenlőség létrehozása verbális erőszakkal.

A hatalmasok népmegvetésére a nép megvetéssel válaszol.

1968 lázadása után simán újraválasztották de Gaulle tábornokot. Az Orbán-klikknek is hasznos lehet még a demokratikus érzület, amelynek keretében minden vezetőt megvetnek, az ellenzéki vezetőket is, bár fölbukkanhatnak még sztárok (ám a sztár nem vezér). A parlamentarizmust is lenézi mindenki – a budapesti változatot mindenesetre joggal.

Ami a romániai, szerbiai és immár magyarországi (sok tekintetben persze nagyon problematikus) tüntetésekben közös, az a hatalomellenesség és a nivellálás (cutting down to size), a fönsőbbség és a gőg gyűlölete. A fönsőbbséget és a gőgöt a modern polgári társadalom nem bírja elviselni: tanú rá Tocqueville, Bakunyin, Nietzsche, Dosztojevszkij, Flaubert, Weber, akik a régi nemesi büszkeséget és a kiválóság modern gyűlöletét IS elvetették, de értették a világias modernséget, amelyből a monarchiára és a teokráciára akárcsak halványan emlékeztető politikai stílusok és gyakorlatok gyűlöletet – és röhögést – váltanak ki.

Ennek a modern érzületnek az a föltevése, hogy valójában a kiválók se különbek. S amikor kiderül, hogy a kiválók még csak nem is kiválók, hanem az átlagnál jóval hitványabbak, ráadásul tudatlanok és értetlenek, akkor létrejön a hatalmasok lealacsonyításán átélt pogány öröm, a „ti se vagytok különbek”, a „mindenki egyforma”, a „mindenkinek legyen meg a maga élvezete és kielégülése” egalitárius fesztiválja, a philadelphia, az egyenlők testvéri szeretete. Az a sok csók és ölelés az Oktogonon.

A végjáték hosszúságára való tekintet nélkül, sőt: belátva, hogy ebből még sok zűr lehet; elismerve, hogy az individualisztikus, fogyasztói hedonizmus és analfabetizmus demokráciája nem az ideálom – azért lélegezzünk föl: erkölcsi és pszichológiai értelemben a gyűlölt Orbán-rezsimnek vége.

Vége, vége, vége.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!