"Minél nagyobb a jövő felől érkező veszély, annál erősebben kell a múltunk, hagyományaink, hitünk által kínált kapaszkodókba fogódznunk." Így vélekedett Kövér László a minap, mikor felavatta az örmény származású és örménységébe teljes hitével visszakapaszkodó, még ősei nyelvét is elsajátító Ákontz-Kövér István szerzetes, mechitarista főapát emléktábláját Gyergyószentmiklóson.

Alighanem igaza van Kövér Lászlónak. Ha a múlt felől is látna érkezni veszélyeket, bizonyára úgy gondolná, minél nagyobb az a veszély, annál erősebben kell a jövőbe, az emberi haladásba vetett hitünkbe kapaszkodni. De erről nem tudjuk, mit gondol, mert ilyesmiről nem beszél. Emlékszünk még, nemzetünk és hazánk radikális zsidómentesítését szorgalmazó Nyírő Józsefben sem veszélyt, csupán kapaszkodót látott.

Nos, egy örménynek van mibe kapaszkodnia és van mitől rettegnie bőven, ha a múltba néz. Lehet, hogy az örmény népet nem fenyegették a régebbi múltban olyan szörnyűségek, mint amilyenekről Kövér László Gyergyószentmiklóson beszélt ─ politikai nyomásgyakorlás, pénz és a tömegmanipuláció kifinomult eszközei ─, de azért voltak nekik akkor is említésre érdemes problémáik. Megszállták és üldözték őket mindenféle hitű birodalmak, a zoroasztriánus szászánida, a moszlim szeldzsuk, a keresztény bizánci és az ateista szovjet birodalom. Nagyon korán elveszett egykoron nagy és virágzó hazájuk függetlensége, melyet múló történelmi pillanatoktól eltekintve, csak a Szovjetunió szétesése után nyert vissza.

Ezért is volt számukra olyan fontos az ő saját, önálló, autonóm egyházuk. Amely a kereszténység történetében először lett államegyház a harmadik-negyedik század fordlóján. Hosszú évszázadokon át, amikor Örményország csupán földrajzi név volt, ez az egyház, a független Örmény Apostoli Ortodox Egyház szolgált identitásuk alapjaként. Ezt az alapot igyekezett kirántani az örmények alól a római katolikus egyház a labanc császárok heves támogatásával az ellenreformáció idején, a 17-18. században. Mindenkit, mindenféle protestánst és ortodoxot beterelni Róma fennhatósága alá, ez volt a cél. A beterelt örmény keresztényeket éppen úgy unitusoknak hívták, mint azokat a magyarokat, románokat, ukránokat, akik görög keletiből lettek görög katolikusok.

Kövér László, mint hithű református bizonyára ismeri egyháza történetét. Nyilván tud róla, hogy Ákontz-Kövér István főapát az ő egyházát üldöző ellenreformáció sikeréért dolgozott és vállalt sok megpróbáltatást. Volt, ahol súlyos erőszakkal verték ki az örményeket az egyházukból ─ például Lembergben és környékén ─, másutt erőszakmentesen, nagy többségük pedig megmaradt az autonóm örmény egyházban.

A mechitarista rendnek az volt a hivatása, hogy az örményeket és kivált az örmény diaszpórákat kiragadja az örmény egyházból. Hivatásának teljesítése közben ez a rend nagyon jelentős értékekkel gazdagította az örmény kultúrát. A mechitarista szerzetesek élete igazán nem volt nyugodt és kényelmes, mély hit és hivatástudat kellett hozzá. Ákontz-Kövér főapát hosszú szolgálatának csak kicsi része kötődik Erdélyhez, kamaszként hagyta el szülőföldjét, és sok helyen megfordult a világban. Sokszor kellett menekülnie, hiszen az örmény diaszpórák jelentős része ellenséges közegben élt. A Magyar Katolikus Lexikonban mindenki elolvashatja a főapát hosszú életének fordulatos történetét.

Törökországban sokféle érában irtották az örményeket. A 19. század végén becslések szerint háromszázezren, az első világháború idején legalább kétszer annyian haltak ebbe bele. Az örmény holokauszt tagadása Törökországban mindig is kötelező volt. Erdogan Törökországában pedig még kötelezőbb. Mert hát ott most a jövő veszélyével, a nyugati tömegkommunikációval és politikai nyomásgyakorlással dacolva borzasztóan kapaszkodnak államilag a hitbe és a múltba. A kizárólagos hit múltjába, amely más hitek üldözésével jár együtt.

Erdogan Törökországában nemigen engedélyezik keresztény papok, lelkészek, hitoktatók képzését, akadályozzák a keresztény templomok építését, elkoboznak, lerombolnak keresztény templomokat, diszkriminálják őket mindenféle állami pályán, a közhivatalokban, az élet számos területén. Timo Güzelmansur katolikus teológus egy németországi keresztény-iszlám találkozón úgy fogalmazott, hogy Törökországban formális a vallásszabadság, és a keresztények csupán magánéletükben gyakorolhatják a hitüket, "minden egyéb, a tényleges vallásszabadsághoz tartozó tevékenység tilos, ami nem iszlámista vagy nem a 'törökség' egyértelmű része, az csak gyűlölt ellenség lehet". 2015 végén moszlim fanatikusok a karácsonyt becsmérlő transzparensekkel vonultak az utcára, keresztre feszített Mikulás-szörnnyel a zászlajukon.

Ezt kedveli Erdogán elnök, Erdogán elnököt pedig Kövér László politikai közössége.

Akkortájt is örményellenes pogromokról jöttek hírek, amikor a Fidesz nevű Soros-támogatta, liberális, emberjogi mozgalom megszületett. Azok a pogromok a Karabahért vívott háborút vezették be. Sztyepanakertben szétlőttek egy örményeket szállító buszt, Szumgajtban és Bakuban örmények százait mészárolták le, kétszázezer örmény menekült el Azerbajdzsánból. A bakui pogrom után jöttek a szovjet tankok, és rendet tettek. Abba aztán mindenki belehalt vallásra és származásra való tekintet nélkül, akit a tankok közelébe vitt a balsors. Többségében persze a többségi azeriek. Ezután és ezért mondott le a legmagasabbrangú szovjet kommunisták egyike, Gejdar Alijev, aki Vlagyimir Putyin elvtársa és kollégája volt a KGB-ben.

Ebből a kommunista kutyából lett Azerbajdzsán dinasztia-alapító nép-nemzeti vezére. Az ő illiberális szellemében irányítja országát a Kövér László politikai közösségével ugyancsak meleg, elvtársi kapcsolatban álló Ilham Alijev, kinek országában és fölfogásában orvul és bestiális módon keresztényt gyilkolni becsület és dicsőség dolga. Orbán Viktor pedig személyesen intézkedett, hogy ez a Magyarországon elkövetett dicső tett elnyerje méltó jutalmát. Jó tett helyébe pedig jót várt. Jó sokat. És ma már allappal gondoljuk, hogy nem hiába várt.