A belügyminiszter egyértelműen elkente annak kérdését, hogy mi volt a titkosszolgálati eljárások végeredménye, az ún. Soros-hálózat vizsgálata során – vagyis hogy semmiféle tényleges, bizonyítható nemzetellenes tevékenységet nem tudtak kimutatni.

Ez a helyzet három nagyon fontos jellemzőjére is rámutat.

Egyfelől látványos megjelenítése annak, hogy a kormánynak ez az akciója is színtiszta propaganda, amelynek mélyén a szokásos, primitív azonosítás rejlik: aki bármilyen vonatkozásban a kormány kritikusa, illetve annak leváltását szeretné, azért jelent nemzetbiztonsági kockázatot, mert a kormány azonos a nemzettel, így a nemzet biztonsága is értelemszerűen azonos a kormány biztonságával, egyszerűbben szólva a bebetonozottságával. Aki tehát nem a kormány bebetonozásán dolgozik, az a nemzet biztonságát kockáztatja. Belátható, hogy ennek fényében mennyire érdektelen: vajon a puszta létezésén túl tett-e konkrétan is bármit mondjuk egy civil szervezet a kormány (= nemzet, ország, társadalom) megtámadására.

Másfelől ebből a kormány oldaláról nézve logikusan következik, hogy nemcsak az ellenzékiség (mint egyébként az alkotmány által garantált) attitűd, hanem az ellenzék, mint politikai erő is tökéletesen fölösleges. Amikor úgymond a nép igazi képviselői vannak hatalmon, olyankor nem kéne ezek munkáját holmi ellenzékieskedésekkel megzavarni, hiszen majd ők, az igazi választottak bölcsességével belülről megoldják a problémákból adódó, pusztán praktikus és esetleges ellentmondásokat. „Tessék hagyni nyugodtan dolgozni a kormányt”, ahogyan szokták is mondani. Ha közvetve is, de a belügyminiszter itt is értésünkre adta: a kormány az ellenzékkel terhelt választásokat szintén csupán fölösleges ballasztnak, szükséges rossznak tekinti, amit egyébként a konkrét ellenzéki versenytársaikhoz való viszonyukkal máskor is bőven ki szoktak fejezni.

A látvány harmadik, és talán legfontosabb jellemzője ennél általánosabb, stratégiai természetű. Sokak szerint az, ahogyan a kormány a politikájában kifejezetten fasiszta és bolsevik módszereket is felhasznál, arra utal, hogy „ezek bármire képesek”. Ez az eset azonban (egyébként nem először) épp azt mutatja, hogy nem képesek és nem is akarnak bármit megtenni, mert ebben éppen Orbán kétféle, egymásnak ellentmondó, ám egyformán erős ambíciója akadályozza őket. (Ami egyébként minden olyan, modernkori diktátor csapdája, aki a stabilizálódott liberális rendszereken akar élősködni, azok vívmányait használja ki, ahogyan a mi miniszterelnökünk is.)

Orbán ugyanis nemcsak az erőskezű országvezetők és nemzeti hősök közt akar az első lenni, hanem a szabadsághősök és a szabad vallásgyakorlás liberális eszméje által megtámogatott kereszténység bajnokai közt is. Ez utóbbi ráadásul kizárólag uralmi szempontból – tehát csak formálisan, támadható módon – fontos neki: azt szeretné, ha az ő, világi hatalma mögé a világban elképzelhető, legnagyobb hatalmat, az isteni hatalom támogatását is odaállíthatná.

Ezért nem lépi át azt a finom vonalat, amely őt, mint rafinált autokratát elválasztja a véres kezű diktátoroktól. Most is minden további nélkül megtehette volna, hogy hazug tények felállításával koncepciós pereket kreál bármely civil szerveződés bármely vezetője ellen – de nem tette meg! Nem hazudott és hazudtatott a szolgálóival semmi olyat, amivel pedig látványosan alátámaszthatta volna egyfelől a sorosista támadás amúgy naponta sulykolt, véres veszélyeit, másfelől a maga áldozati mivoltát, amely, mint tudjuk, a magyar nép többségéből mindig kiváltja a kebelre ölelés ősi reflexeit. (A magyar nép többsége rejtélyes okokból imádja, ha őt kiszolgáltatott, a gonoszok által végzetesen megtámadott, áldozatként vérüket csorgató „hősök” mentik meg a pusztulástól, amelynek szélén szintén nagyon imád tántorogni.)

Attól tehát, hogy az egyébként mindennapossá vált hazudozásokat a kormány mások egzisztenciáját közvetlenül is megsemmisítő fegyverré tegye, megtartóztatta magát. Ahogyan attól is megtartóztatta, hogy ősszel önpuccsot vagy bármiféle hasonló álfelfordulást szervezzen, csak hogy bebizonyítsa az ellenzékiek háborús erejű veszélyességét. Pedig ezt is sokan megjósolták.

Amiből pedig nem pusztán az következik, hogy fölösleges a legdrasztikusabb végkifejletekről jósolgatni és belemerülni az önsajnálat mocsarába. Talán fontosabb lenne annak tudatosítása és egyúttal kihasználása, hogy Orbán számára láthatóan még mindig kiemelt feladat a demokratikus máz fenntartása, az, hogy őt Európa elfogadja civilizált, européer politikusnak. Ez pedig visszatartja attól, hogy a végsőkig elmenjen. Emellett láthatóan nem talál magának elég embert ahhoz, hogy hozzányúljon az igazi diktátorok legvégső fegyveréhez.

Igaz, az utóbbi időkben mintha ismét beindult volna a jól ismert telefonlehallgatósdi, nyilván a kapcsolatok feltérképezése végett. Ám ha valóban lehallgatás zajlik, akkor ebben most maximum a hasraesős cirkuszi tréfák szintjét sikerült elérniük: a hívások megszakadnak, és az újrahívás alatt a gép – talán hogy addig se unatkozzon az ember – visszajátssza a delikvensnek, amit előzőleg a beszélgetéséből felvett. Ennél tovább azonban a hatalom egyelőre nem ment. Orbán nem képes, és egyelőre nem is szándékozik középponti hatalmi stratégiájává tenni az egyes személyek-csoportok közvetlen levadászását és tökéletes ellehetetlenítését. Eddig még konzekvensen megmaradt a körülményeik, lehetőségeik tönkretételénél. Ami pedig biztató az ország szakértelmiségének állapotára nézve.

Azt kell gondolnunk: annyira még nem sikerült szétverni a társadalom szövetét, hogy konstruált, kitalált vádakhoz is találjanak végrehajtó jogászokat, ügyészeket és bírákat, illetve hiperprofi kommandósokat, akik képesek elhitetni, hogy mondjuk egy „forró őszi” utcai robbantás Soros egy ügynökétől származik, és nem tőlük. Annyi még megmaradt az ország felvilágosult kultúrájából, hogy egy bármennyire is ambiciózus kormányfőnek igenis tartania kelljen a modernitás erejétől.

Mindezt pedig az ellenzék bízvást tekinthetné a kormányfő és társulata Achilles-sarkának, amelyet érdemes megcéloznia. Most már csak a fegyverkészletét kéne a többiekével összehangolnia ahhoz, hogy el is találja azt a gyenge pontot.