Erősen indított a hódmezővásárhelyi polgármester, aki elhíresült programbeszédének elhangzása után két nappal lapunkkal mégis inkább azt közölte, hogy nem vágyik a messiás-szerepre. Érthető. Ha belegondolunk, mire vállalkozna jelenleg egy potenciális messiás, akkor ő, aki bárki másnál alkalmasabb lenne egy új típusú ellenzék vezetésére, nagyon is jól teszi, ha óvatos.

"A választáson a magyar nép leváltotta az ellenzéket. Be kell látnunk, hogy a magyar népnek igaza volt. (...) A magyar nép megérdemel egy olyan ellenzéket, amelyik nem csak szavakban utasítja el a korrupciót és a megfélemlítést."

Lényeges, a következő hetek-hónapok alapvetéseit meghatározó dolgokat mondott ki Márki-Zay Péter, akinek Nietzschétől ("Ami nem öl meg, az megerősít") Churchillig ("We shall never surrender") ívelő beszéde az április 8-i kudarc, a poszttraumás stressz és a tettvágytól égés valamennyi fontos toposzát érintette. A legfontosabb mozzanat mégis az volt, amikor profi populistaként (nem megbélyegzésnek szánom) közvetlenül a "néphez" fordult, és politikai követeléseket fogalmazott meg: harcolni kell az ellenzék egységesüléséért, hogy mind a 106 körzetben csak egy jelölt álljon szemben a Fideszével, ugyanakkor harcolni kell

az ellenzékbe beépített árulók ellen, akik a jövőben is a megosztottságot igyekeznek majd fenntartani, gyűlöletet szítanak az ellenzéki pártok és választópolgárok között, az „Oszd meg és uralkodj” politikájával szolgálva a Fidesz hatalmon maradását.

Ambíciózus terv, és nem a szónok hibája, hanem a helyzetből adódik, ha egyelőre több a kérdés ezzel kapcsolatban, mint a válasz. Árulók-e például azok a bal- és jobboldali pártok, amelyek a február 25-i hódmezővásárhelyi polgármester-választásra felsorakoztak egy független jelölt, történetesen a szónok mögé, és az egyik párt (a Jobbik) még kampánystratégiai tanácsokkal is ellátta? Ott persze nem parlamenti képviselői poszt volt a tét, de a verseny anyagi és szervezeti feltételei ugyanúgy egyenlőtlenek, az állampárti kampány éppúgy személyeskedő, durva és hazug volt, mint az országgyűlési – Márki-Zay mégis nyerni tudott. A "rendszer" ugyanaz volt.

Áruló-e az az ellenzéki képviselő, aki átveszi a mandátumát? Ungváry Krisztián történész a választás után tizenkét nappal Kunhalmi Ágnest bírálja (aki azt merte nyilatkozni, hogy "be kell csekkolnunk, hogy erőforrásokhoz jussunk"), és arra buzdítja az ellenzéket, hogy ne vegye át mandátumát. Hogy miért? Azért, amit már nemhogy a kampányban, de nyolc éve tudunk. Egyenlőtlenek a feltételek, manipulált a választási rendszer, az állami média egy fos, a kormány hazugságokkal vezeti meg a választókat, úgyhogy a választás végeredménye nem fogadható el érvényesnek. Gomperz Tamás is úgy látja, az ellenzéki tüntetés szónokainak világossá kell tenniük:

a NER részének tekintik azokat a politikusokat, akik felveszik a mandátumukat, és nem az ellenzékének.

Most nem is beszélve Gulyás Mártonról, aki hónapokon át vezetett le élő pártvitákat és honlapról üzent az ellenzéki szavazóknak, "hogy szavazataikat az adott helyen esélyesebb ellenzéki pártok jelöltjére koncentrálva leváltsák a fideszes képviselőket", majd most közli:

magára valamit is adó politikus ilyen helyzetben nem veszi fel a mandátumát, bármit is mond a pártja.

Ezt most így hogy? – hogy klasszikust idézzünk. Megalapozott morállal bojkottálni úgy két éve, közös szervezéssel, közös, egységes üzenettel talán lehetett volna. De most? Ellenzéki politikusok tömegei készülnek hónapokig-évekig, indulnak a választáson, amelynek dőlésszöge teljesen egyértelmű, mégis bátran, kilátástalan helyzetben is vállalják a megmérettetést – erre így utólag mondják azt, hogy oszt jó napot? Mit üzen ez azoknak a millióknak, akik elmentek és rájuk szavaztak? Semmi sem igazolná jobban a NER narratíváját: bukott, a választás végeredményét elviselni képtelen, tehát demokrácia-inkompatibilis politikusok hőzöngenek, és fedezik fel maguknak az utcát, ahányszor csak veszítenek.

A Fidesz természetesen gátlás nélkül használja az utcát és az általa teljes joggal gyűlölt Saul Alinsky-féle bolsevik "közösségszervező" módszereket, ha hatalmi kedve éppen úgy tartja, legyen akár ellenzékben, akár kormányon. Demokraták és főleg szabadságpárti emberek (a kettő nem automatikusan ugyanaz a halmaz) számára azonban az utcai politizálás se nem cél, se nem hatékony eszköz, és nemcsak azért, mert számos ellenzéki tömegmozgalmat láttunk már és kísértünk utolsó útjára az elmúlt nyolc évben.

A folyamatos mozgósítást igénylő utcai megmozdulásoknak tagadhatatlan a jelentősége (Budapest 1956 és 1988/89, Majdan 2014), de könnyen teret adhat a nettó antiparlamentáris demagógiának, ami akkor is kártékony, ha a parlament most éppen nem olyan, amilyennek lennie kéne (erős understatement).

Márki-Zay Péter ezért nagyon is okosan teszi, ha a politikai teendők rovatban nem a jelenlegi parlamenti ellenzék negligálásának árán hirdeti meg egy egyébként valóban szükséges, morálisan kikezdhetetlen új ellenzék megszervezését, hanem együttműködést vár a parlamenti és az azon kívüli ellenzék részéről:

Neveket nem árult el azok közül, akik jelentkeztek nála, de azt mondja, ismert nagy nevek, pártpolitikusok, civilek és aktivisták és vannak köztük.

Érdemes észrevenni, hogy a parlamentbe bejutott "árulók" és "kollaboránsok" ugyanerre kezdenek jutni: a parlamenti és az azon kívüli ellenzék mondanivalójának összecsiszolására; és igen, legkésőbb itt hangsúlyozni kell, hogy persze, számos képviselő csak a pénzért van ott, és/vagy más pártból kapja az ukázokat. De ha már ott van, a munkája valamelyest transzparens, mindenki látja, felszólal-e néha, ha igen, hányszor, ír-e beadványt, oknyomoz-e hivatalokban, tehát megdolgozik-e a mi munkáltatói pénzünkért. Az ellenzéki frakciók munkája enyhén szólva, khm, egyenetlen, de pl. egy jól sikerült kormánypárti hisztéria a Nemzetbiztonsági Bizottságban árulkodóbb, mint bármi más.

Ha a hódmezővásárhelyi polgármester előbb-utóbb tényleg beleáll az aprólékos szervezőmunkába, két párhuzamos problémát kell egyszerre kezelnie, függetlenül attól, találkoznak-e a végtelenben. Egyrészt a stratégiai szervezetépítés kíván számos egész embert és elkötelezett életpályát, sok pepecselést, nagy fákba vágott fejszéket, ha tényleg a sokszínű spektrumot átfogó, egységes választási párt(szövetség) a cél; másrészt ott lenne még az érdemi politikai mondanivaló.

Az MZP akronímával immár brandet építő Márki-Zay Péter személyében az első komoly konzervatív-liberális politikus léphet színre hosszú évek óta, miközben egyáltalán nem tudható biztosra, hogy az általa konszenzuálisnak tekintett

demokrácia, jogállam, piacgazdaság és az európai integráció iránti elkötelezettség

valóban "összekötő" érték, a sokféle ellenzékiség közös nevezője-e. Jó lenne, ha így lenne, de ha csak a piacgazdaságot vesszük: kisebb-nagyobb engedményekkel, de az összes választható párt lényegében antikapitalista programmal indult, politikai, szociális és gazdasági válaszaik hemzsegnek az etatista megoldásoktól. Miközben a kampányban – például egészségügy címszó alatt – senki nem próbálta megszólítani azt a többséget, amely a GKI 2014-es felmérése szerint úgy látja: "átláthatóbb és tisztább lenne a rendszer, ha azok a többletszolgáltatások, amelyekért ma hálapénzt fizetnek, legálisan, számla ellenében, akár egészségpénztárakon keresztül megvásárolhatóak lennének". Őket ki fogja képviselni, amíg a túlzsúfolt sürgősségin ülnek sorba?

Akárhogy oldja meg MZP eme dilemmákat, nagy bátorságra vallana részéről, ha belevágna. Messiásra a látszólagos kereslet ellenére nincs szükség, okos, integratív, piacpárti 21. századi politikusra igen. A parlamenten belül és kívül egyaránt.