Jeszenszky Géza: Közép-Európa jövői

Jeszenszky Géza: Közép-Európa jövői

Utolsó frissítés:

Jeszenszky Géza Szerző:

Jeszenszky Géza
Jeszenszky Géza
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Van egy optimista és egy pesszimista forgatókönyv, utóbbi olyan drámákkal, amilyeneket ma még talán elképzelni sem merünk. És nagy kérdés, mennyire lesznek józanok a magyarok.

A jövő kifürkészhetetlen. A jelen tendenciái alapján ugyan lehet következtetni, mi várható, de csak rövid távra, mert a valóság igen gyakran rácáfol még a leglogikusabb, legvalószínűbbnek látszó előrejelzésekre is. Ráadásul a mai nemzetközi helyzet rendkívül képlékeny, kiszámíthatatlan, és ez nagyban meg fogja határozni Közép-Európa jövőjét is, ezért térségünk következő éveiről jósolni ugyan lehet, de a megvalósulás nagyon eltérhet minden rögzített várakozástól.

Két forgatókönyvet vázolok fel: egy optimistát és egy pesszimistát.

A pesszimista változat

Jelenleg a Nyugat egysége megrendült, Trump elnök a NATO otthagyásával fenyegetőzik, az Európai Unióban az elmélyülést kívánók állnak szemben a populista-szkeptikus irányzattal, az utóbbi előretörése esetén akár a felbomlás is bekövetkezhet. Oroszország és Kína ambiciózus, fegyverkező hatalom, céljuk a status quo megváltoztatása.

Ha ezek a tendenciák folytatódnak és felülkerekednek, tehát a NATO és az EU megszűnik vagy eljelentéktelenedik, akkor Közép-Európa országai újra válaszút elé kerülnek.

Orwell 1984-es víziójának, három vetélkedő nagyhatalom állandó szembenállásának megvalósulása esetén a közép-európai kisállamoknak önállóságuk legalább részleges megőrzése és gazdasági fejlődésük érdekében el kell majd dönteniük, kihez csatlakozzanak. Ez esetben csábító lesz a szűk többséget alkotó nacionalista választók és vezetőik számára feladni a visegrádi együttműködést és a többi, még lazább közös szerveződést (Közép-európai Kezdeményezés, Három Tenger Kezdeményezés), hogy önző érdekeik jegyében visszatérjenek a nagyhatalmi patrónusokra támaszkodáshoz.

Lengyelország és a baltiak az orosz szomszédtól még jobban tartva, és a történelemre emlékezve, nem bízva Németországban (amely hajlamos lesz a rapallói – ha nem az 1939. augusztus 23-i – politika felelevenítésével megegyezni Oroszországgal) várhatóan a távoli nagyhatalmakra fognak tenni. Elsősorban az Egyesült Államokra, de ha az nem fogadja felkínálkozásukat, akkor marad az Egyesült Királyság, illetve ami abból meg fog maradni egy Brexit és „a kelta perem” leválása után. Ahogy a múltban, ez az orientáció a jövőben sem sok jót ígér. Már Kossuth is megmondta, „a szimpátia megvolt, de Lengyelország elveszett”.

A realista csehek esetében az észszerűség a német orientációt fogja diktálni, bármilyen politikát is fog folytatni Európa gazdaságilag legerősebb állama. Megmarad az átjárható, ellégiesedett határ, a két ország gazdasága még jobban össze fog fonódni. Ausztria esetében sem lesz kétséges a hovatartozás, a „hideg Anschluss” (amit talán a jobban hangzó mag-Európának fognak nevezni) nem lesz az osztrákok ellenére. Szlovéniának nem lesz sok választása, évszázadokon át megvolt a Német-római Birodalomban, mi kifogása lenne egy Új-Karoling Birodalom ellen?

Olaszország ugyan nem Közép-Európa (legfeljebb annak északi része tekinthető annak a nyúlványának), de ha nem bomlik fel, akkor Franciaországgal társulva meglesz számukra az illúzió, hogy a latin nemzetek összefonódva ellensúlyozzák Nagy-Németországot.

Magyarország még akkor is megosztott lesz, bármilyen politikai erő fogja kormányozni. Lesznek németbarátok és lesznek oroszbarátok, és csak néhány csodabogár fog vágyakozva gondolni az eltűnt atlantizmusra. Amíg tartani fog a német–orosz barátság, addig nem lesz komolyabb gond, de ha egyszer ez rivalizálásba fordul, nehéz lesz a választás. Aki többet ígér, a mellé fog állni az akkori magyar kormány.

A felbomló NATO és EU meg fogja pecsételni Ukrajna sorsát: vissza fog térni a nagy szláv testvérhez, jó esetben megőrizve önálló nyelvét és formális függetlenségét. Hiszen a szovjet alkotmány is tartalmazta az unióból kiválás jogát!

Románia igazán bajban lesz. Egy darabig még megmaradhatnak az amerikai támaszpontok, és az amerikai olajcégek fogják kiaknázni a Fekete-tenger offshore szénhidrogén-kincsét, de az Egyesült Államok előbb-utóbb teljesen leírja kelet-európai érdekeltségeit, befejezi a kivonulást a Közel-Keletről. Bukarest a közös határ híján is meg fogja próbálni elmélyíteni viszonyát Lengyelországgal, de erősödni fognak az orosz orientáció hívei is, hiszen az ígérni fogja, sőt meg is hozhatja az egyesülést Moldvával, helyreállítva Nagy-Romániát. (De Ogyessza és Transz-Nyisztria nélkül.)

Szerbia és Bulgária az ortodox szolidaritás jegyében el fogja fogadni az orosz védnökséget, Észak-Macedónia és Albánia, talán Bosznia muzulmán maradékával együtt visszatér a Neo-Ottomán Szövetségbe.

Horvátország? Ha magyar szomszédja a németek mellett köt ki, könnyű lesz őt követni. Ha az oroszok Eurázsiai Szövetségéhez csatlakozik, akkor még egyértelműbb lesz a németekhez csatlakozás. Amíg tartani fog a német–orosz barátság, addig fönnmarad Közép-Európában a béke, de ha az új Rapallo bukik, felütik fejüket a területi viták, amik könnyen vezetnek fegyveres konfliktushoz. A „war by proxy” azután átmehet egy nagyhatalmak közti háborúba.

És az optimista…

Mi akadályozhatja meg e pesszimista, nemcsak a magyarok számára végzetes forgatókönyv bekövetkezését? Ha a Nyugat legyőzi saját rossz tendenciáit és hajlamait, a NATO mellett az Európai Unió is fennmarad. Nemzetállamok – legalábbis etnikai alapúak – ma sincsenek, de Brüsszel-központú szuperállam sem lesz. Az európai nyelvek és kultúrájuk – beleértve a kisebbeket is – fennmaradnak, de a Nyugat-Európában már ma sem észrevehető politikai határok Közép-Európában is eltűnnek.

©

Ennek elsősorban a határ menti területek és az ott élő nemzeti kisebbségek lesznek a haszonélvezői. Közös lesz a pénz, összehangolt (de nem teljesen közös) gazdaságpolitika mellett. Egyetértésre jutnak a kormányok a bevándorlás kérdésében, nemcsak annak korlátozásában, de a Közel-Kelet pacifikálásban és Afrika meg Ázsia szegény országainak szigorúan ellenőrzött nemzetközi segítséggel történő felemelésében, beleértve a születésszám radikális korlátozását. Ezzel radikálisan csökkenni fog a migrációs nyomás. Nyugat-Európa demográfiai problémáját a Kelet felől érkező bevándorlók és utódaik enyhítik, az időskorúaknak pedig még nagyobb része fog áttelepülni a jobb életfeltételeket nyújtó Közép-Európába. Ehhez is elengedhetetlen a rendőrség keményebb fellépése a bűnszövetkezetek ellen, függetlenül azok etnikai hátterétől. A muszlim népességet valóban integrálni kell, mindenekelőtt munkával kötni le energiáikat. (Ha az Egyesült Államokban ez nagyjából sikerült, el lehet lesni az amerikai módszereket.) A józan ész és a törvényesség, empátiával, ha úgy tetszik a keresztényi szellemmel párosulva megoldhatja azt a súlyos problémát, amit nem a mai bevándorlás, hanem az elmúlt évtizedek nyakló nélküli bevándorlása és a hatóságok tehetetlensége okozott.

Ha az EU, az Európa Tanács és a már-már elfeledett EBESZ helyes elveit és ajánlásait ezek tagállamai betartják, és belső rendjükben megvalósítják, akkor Közép-Európa rátérhet arra az útra, amit az európai egységgondolat atyái Nyugat-Európában 70 éve kezdeményeztek, és fokozatosan meg is valósítottak: a történelmi ellenfelek megbékélését, együttműködésük elmélyítését, a szociális problémák kezelését, a jólét növelését. Nyugat-Európában is vissza kell fordítani a vagyoni különbségek növekedésének a tendenciáját az adórendszernek a szociális piacgazdaság nemrég még jól bevált rendszerének a helyreállításával. Közép- és Kelet-Európában, ahol az anyagi mohóság elszabadult, ez még fontosabb. Ugyancsak meg kell fordítani a keleti korrupció nyugat felé terjedésének az életveszélyes tendenciáját olyan politikusok megválasztásával, akik a jogállamot garantálják, akik a bűnüldözés javítása érdekében csatlakoznak az európai ügyészséghez, és akik természetesen hisznek az európai értékekben.

Amennyiben az EU és a NATO legyőzi saját – részben önbizalmi – válságát, és újra szorosan együttműködik mind gazdasági, mind külpolitikai, mind a katonai területen, akkor a múlt rossz emlékei csak tanulságként maradnak fent, és az euroatlanti térség minden külső fenyegetéssel dacolni tud, miközben saját sikerével terjeszti a demokráciát, és gerjeszti a jólétet a Kelet és a Dél irányába. Akkor Közép-Európa végre felszámolja saját elmaradottságát és belső ellentéteit.

Nagy kulturális öröksége megújul, józan látásmódja segíti nyugati szomszédjait levetkőzni a „politikai korrektség” túlzásait, mai rossz divatjait. Túl tud lépni az olyan rossz hagyományokon, mint a nemzeti türelmetlenség és a törekvés a kisebbségek beolvasztására. Közös energiapolitikával megszünteti a függőséget egy országtól. Felszámolja a szegénységet és a nyomort, integrálja a roma kisebbséget. Visegrád lesz a három tenger övezte jobb Közép-Európa magja, egy olyan Lengyelországgal az élen, amely visszatér Walesa és Tusk irányvonalához. Ez a Közép-Európa már ma 11 államot jelent, tehát eredményesen tudja speciális érdekeit képviselni az Európai Tanácsban – ha kell, a régiekkel szemben is, ha pedig megerősíti rendszeres konzultációit az Északi Ötökkel, akkor a nagyobb és befolyásosabb nyugat-európai államok nem majorizálhatják őket. Egy valóban demokratikusan működő EU-ban ez nemcsak kívánatos, de reális perspektíva.

A legvalószínűbb azonban, hogy a tényleges jövő valahol a pesszimista és az optimista forgatókönyv között lesz. Magyarország szerepe valóban igen fontos lesz, melyik tendenciát erősíti. Ha a tét nagyságával a magyar társadalom többsége szembesül, végre meghaladhatjuk azt a balsorsot, amihez saját balítéleteink annyira hozzájárultak.

A szerző Magyarország egykori külügyminisztere

Hozzászólások