Kényszerházasságból többféle van. Politikai, magánéleti. (Gazdasági is, de azzal most nem foglalkozunk.) Ezen belül van abszolút kényszer és relatív.

Abszolút politikai kényszerházasság volt például a “munkáspártok” egyesülése 1948-ban. Az ellenálló szociáldemokratákat kiüldözték az országból vagy beüldözték a börtönbe. (Aztán a szociáldemokrata párt likvidátorai is melléjük kerültek, de most ezzel sem foglalkozunk.)

Relatív politikai kényszerházasság például olyan ellenzéki pártoknak a Fidesz gyalázatos választási törvényéből fakadó közösködése, amelyek egyébként ilyesféle kapcsolatba nem kerültek volna egymással. Ennek elkerülése végzetes következményekkel nem jár, de nagyon súlyos hátrányokkal igen, amelyeket össze lehet vetni a politikai kényszerházasság hátrányaival, és lehet tépelődni azon, hogy mely hátrányok a súlyosabbak.

Abszolút magánéleti kényszerházasság például ott volt (ott van), ahol a családfő a fennhatósága alá tartozó nőkkel a tulajdonaként rendelkezhetett. Aki ennek ellenáll(t), annak többnyire nem voltak (nincsenek) jobb kilátásai, mint a renitens szocdemeknek 1948-ban. Sőt.

Relatív magánéleti kényszerházasság pedig az, amelyet nem kötnének meg, ha nem járnának vele jelentős anyagi-társadalmi előnyök, illetve az elmaradása nem fenyegetne súlyos anyagi-társadalmi hátrányokkal.

Lehet, hogy az olvasót ez meglepi, de a fent írottakat “a magyar ellenzék” március 15-én kiadott nyolcpontos kiáltványa inspirálta.

Ez a sekélyes szöveg ugyanis egy relatív politikai kényszerházasság szomorú terméke. Kiordít belőle a hiány: egy büdös szó sincs benne a menekültek jogairól, és az államnak a menedékkérőkkel kapcsolatos nemzetközi jogi és humanitárius kötelezettségeiről. Akkor, amikor az a hatalom, amelyhez képest ellenzékinek hirdeti magát eme kiáltvány, a legnagyobb nemzetközi botrányt azzal okozza, hogy a legbrutálisabban megtagadja a menekültek és menedékkérők jogait a falat kenyérig bezárólag; a menekült fogalmát is igyekszik kiirtani a közbeszédből; és intenzíven ellenük uszítja a polgárokat migránsnak keresztelve és a terrorveszély hordozójának beállítva valamennyiüket.

Csak remélni tudom, hogy a nem-szélsőjobboldali ellenzék ezt a bűnt magától nem követte volna el. Viszont relatív kényszerházasságot kötve a Jobbikkal – ebbe a bűnbe mindenképp bele kellett esnie. Hiszen a Jobbik éppen arra építette 2018-ban is a kampányát, hogy vele ellentétben a Fidesz nem is igazán migránsellenes. Állította ezt többek között annak alapján, hogy a Fidesz az arra jogosultak töredékének a menedékhez vagy legalább az oltalomhoz való jogát elismerte.

Az ellenzéki fellépések sekélyessége volt és lesz a Jobbikkal kötött kényszerházasság ára.

Ebből a kiáltványból sok minden hiányzik még, nem feltétlenül (csak) a Jobbik miatt. Nincs benne szó a tudomány szabadságáról akkor, amikor a magyar tudományos élet központját, a Magyar Tudományos Akadémiát halálos veszély fenyegeti. Nem emlékeznek meg benne a vallásszabadságról, amikor megtagadják az egyházi státuszt olyan felekezettől, amelyet sokszorosan és sokféleképp alkotmányellenesnek ítélt módon fosztottak meg attól. Amikor a hatalom közvetlenül vagy a hűbéreseivel a gazdaság egyre hatalmasabb területeit vonja irányítása alá, akkor nekem a magántulajdon és a piacgazdaság érdekében való fellépés is nagyon hiányzik, de belátom, hogy ezt nem várhatom el antikapitalista (tehát antiliberális) pártoktól, amelyek a Jobbiktól függetlenül is jelentős súlyt képviselnek az ellenzékben.

Amire azonban itt különösen szeretném felhívni a figyelmet, az a legkevésbé sem szokott eszükbe jutni a tiltakozóknak, pedig kellene: Az életmód, a magánélet szabadságáról van szó. Arról, hogy az ország polgárai szabadon eldönthessék, milyen módon, milyen keretek között, milyen szabályok szerint élik az életüket, nem gátolva másokat abban, hogy ezt ugyanilyen szabadsággal eldöntsék.

A lényeges döntések egyike, hogy igényelnek-e az együttéléshez, a családalapításhoz állami szentesítést.

Ezt az egyházi, majd az állami nyomás csökkenésével egyre kevesebben igényelték. A házasságkötések száma a hetvenes évek közepén tetőzött évi százezer körül, és 2009-2013 között majdnem a harmadánál 35-36 ezernél érte el a mélypontot. Ekkor kezdett ismét növekedni a házasságok száma, egy-két év alatt a másfélszeresére nőtt, 2016-ban tetőzött – a hetvenes évek közepén mért adat nagyjából felénél, és a növekedés ott megállt. Tavaly, tavalyelőtt már valamivel kevesebb házasságot kötöttek.

A házasságon kívül született gyerekek aránya 2015-ig folyamatosan nőtt, akkor érte el a 48%-ot, 2016-ban 46,7% volt. Négyszer annyi, mint a rendszerváltás idején.

A mostani Fidesz-érában a többletházasságok jelentős részét azok kötötték, akik a házasságkötésük előtt már nem csak együtt éltek, de gyereket is vállaltak és neveltek.

“Az elmúlt hat évben főleg azon párok házasságkötései emelkedtek, akiknek korábban már született gyermeke. Ha mindkét fél először házasuló, akkor feltehetően közös gyermekekről van szó, akik korábbi élettársi kapcsolatból születtek.” Ezt olvassuk a 2010-2016-os időszakról a KSH elemzésében. Az először házasuló nők és férfiak 12%-ának volt már saját gyermeke 2010-ben, és kétszer annyinak, 25%-nak 2016-ban. Igen valószínű tehát, hogy megduplázódott azoknak a pároknak a száma, amelyek a házasság előtt nem csupán együtt éltek kvázi próbaházasság jelleggel, ami manapság már szinte általános, hanem igazi, gyermekes, olykor többgyermekes családdá is váltak, és azután döntöttek úgy, hogy a családjukat úgy adminisztrálják, ahogy azt ebben az új “keresztény-nemzeti” kurzusban elvárásként érzékelhetik, kivált, hogy még törvényben is rögzítették: a család nem család, ha a szülők nincsenek megesketve.

Amikor ezek a – nevezzük így – opportunista házasságok már nem vitték följebb a házasságkötések számát, elkezdődött a házasságon kívül született, születendő gyerekek diszkriminációja.

A régi támogatási formák, a családi pótlék, az adókedvezmény, a gyes, a gyed stb. a házasságon kívül született gyerekek után ugyanúgy jár, mint a házasságban születettek után. A csokot az élettársak már csak meglévő gyerekre igényelhetik, előre csak akkor vállalhatnak gyereket, illetve további gyerekeket, ha szépen összeházasodnak.

A mostani “családvédelmi program” pedig már végképp diszkriminálja a házasságon kívül született babákat. A diszkrimináció ugyanis egyértelműen sújtja a babákat is, mert ők fognak rosszabb körülmények között felnőni amiatt, amibe semmilyen beleszólásuk nem volt.

A szülők pedig, ha nem akarják önmagukkal együtt a saját gyermekeiket is hátrányos helyzetbe hozni, relatív házassági kényszerbe kerülnek.

Lehet erre azt mondani, hogy akinek így nem számít az a papír, annak úgy se számítson; miben áll az, lezavarni egy adminisztratív aktust... De ez a felfogás nem csak elvileg helytelen, hanem gyakorlatilag is. Egy évtized alatt megtanulhattuk, hogy semmi nem áll önmagában, mindennek folytatása van.

Ha ez a diszkrimináció simán, szinte észrevétlenül átmegy, akkor erre épül majd a többi. Szépen fokozatosan egyre több gyerekekkel kapcsolatos juttatást kötnek házassághoz, amíg teljesen el nem lehetetlenítik a házasságon kívüli szülőket és gyerekeket. A következő lépés pedig az lesz, hogy egyre több juttatást egyházi kézbe adnak, az egyházak pedig saját szabályaik szerint állapítják meg a feltételeket. Az állami kényszerházasságból egyházi kényszerházasság lesz.

Ne mondják, hogy rémeket látok, mert tele van a mai magyar világ olyan életre kelt rémekkel, amelyeket nem mertünk előre látni, rémálmainkban sem.