Amikor a Fidesz először 1998-ban, majd másodszor 2010-ben megnyerte a parlament választásokat, az első alkalommal szinte egyáltalán nem, a második alkalommal pedig csak részlegesen rendelkezett gazdasági és kulturális hatalommal. Orbán Viktor miniszterelnök 1998. szeptember végén a Magyar Polgári Együttműködés hajókirándulásán fogalmazta meg azt a tézist, hogy „a polgári társadalom konszolidációját meg kell előznie az erőviszonyok átalakításának a médiában, a kulturális szférában és az üzleti világban.” A cél tehát a politikai hatalom gazdasági és kulturális hatalommá való konvertálása volt. Empirikus kutatásaim szerint e terv csak részlegesen valósult meg (részletesen lásd Oroszlánok és globalizáció című könyvemet), ezért nem véletlen, hogy a 2010-es másodszori győzelemkor ismét, immár elemi erővel került napirendre – és a siker ezúttal elementáris. A politikai hatalom kiterjesztése szempontjából miért volt csaknem sikertelen az első ciklus, és miért nagyon is sikeres a 2010-től máig tartó második időszak? Ez a dilemma szorosan összefügg azzal a kérdéssel, hogy az első alkalommal a Fidesz miért bukott meg már négy év után, és most, másodszor, kilenc év után is miért tűnik szinte elmozdíthatatlannak? Cikkemben ezekre a felvetésekre igyekszem válaszolni. Elöljáróban annyit, hogy a kérdésekre több tényező számbavételével és együtthatásuk elemzésével lehet választ adni.

*

A Fidesznek mind az 1998-as, mind a 2010-es választási győzelmére a szociálliberális koalíció gazdasági sokkterápiája után került sor: 1998-ban az 1995-ös Bokros csomag után, 2010-ben a közvetlenül a 2008-as világgazdasági válság szülte Bajnai-féle radikális megszorító program után vagyunk. 2010-re azonban a tartalékai maradékait is felélő társadalom már sokkal frusztráltabb lelkiállapotban volt, mint az 1998 előtti időszakban: a szociálliberális kormányok – és általában is, a neoliberális rendszerváltás – okozta csalódások eddigre felhalmozódtak, kritikus szintre értek el. Ennek bázisán született meg 2010-ben a Fidesz-KDNP kétharmados győzelme, amely a választási rendszer olyan átalakításába torkollott, ami azután a Fidesz számára a további kétharmadok technikai alapjává válhatott.

Nem csak arról van azonban szó, hogy a Fidesz kormányzásának második etapja jóval hosszabb volt, mint az első, ezért több idő jut a politikai hatalom gazdasági és kulturális hatalommá konvertálására. A két időszak előtt és alatt egészen mások mind a gazdasági, mind a kulturális hatalmi viszonyok.

A Fidesz vezetése már a kezdetekkor gyanakodva figyelte az új magyar burzsoázia születését, gyakran a „kommunisták” hatalomátmentéseként értékelve azt. 1998-as választási programjában a hazai tőkéről csak a kis-és középvállalkozások támogatása kapcsán esett szó, egyébiránt a programban, majd a követett gazdaságpolitikában a multinacionális cégek kaptak kiemelt szerepet. Ezt erősítette az, hogy a külföldi tőke és befektetései iránt elfogult késő-kádári, piacpárti technokrácia hatalma folytonos volt vagyis, legalábbis a kezdetekkor – amint a szociálliberális kormány alatt – a Fidesz gazdaságpolitikai vezérkarában is ők birtokolták a kulcspozíciókat (Járay, Chikán, Surányi, Martonyi). Sőt többen még a már akkor unortodox nézeteiről ismert Matolcsy György 1990-es vezető pozícióba kerülése után is fontos posztokat töltöttek be a gazdasági vezetésben. És miként korábban, most is a multinacionális szektort preferálták a hazai nagyburzsoázia kiépítése, megerősítése helyett. Az eltérő gyökerek, motivációk és okok ellenére tehát a politikai és gazdasági vezetés attitűdjében ez az elem közös volt, és egymást erősítette. Mire a belső piac erősítését, tehát a (döntően belföldre termelő) hazai burzsoáziának kedvező gazdaságpolitikát meghirdető Matolcsy hatalomra került, a gazdasági hatalmi lapok már le voltak osztva.

Emellett a formálódó hazai nagyburzsoázia még maga is gyenge volt, ezért nem érezte magát képesnek a kesztyű felvételére, a politikai hatalom kegyeiért folytatott versenyre. Ráadásul korábbi, Kádár-korszakbeli, majd szocialista párti kötődéseivel összefüggésben nem is igen „szerette” a kulturálisan tőle nagyon különböző fideszes politikai garnitúrát. Laki Mihály és Szalai Júlia kutatásai szerint érzelmeiben baloldali liberális volt. (Annak ellenére – és ezt már saját kutatásaim alapján magam teszem hozzá – hogy piaci magatartásában és ezen belül a munkavállalókhoz való viszonyában keményebben kapitalista volt, mint a külföldi befektetők és menedzsereik).

A hazai nagyburzsoázia így nem a kormánypártokat, hanem szociálliberális politikai erőket támogatta, és ezen magatartása utóbbiak 2002-es bukásának egyik döntő tényezőjévé vált. Miként a késő-kádári technokrácia szíve is inkább az utóbbiakhoz húzott, különösen Matolcsy hatalomra kerülése után.

Nagyjából a 2000-es évek közepére azonban a fent vázolt hatalmi képletben jelentős változások következtek be. Színre lépett a hazai nagyvállalkozók egy új nemzedéke, amely már elég erős volt ahhoz, hogy riválist láthasson a mindenkori kormányok által erősen preferált külföldi befektetőkben. Világnézetileg jobboldaliak voltak, és a nemzeti retorikát hirdető Fidesz-konglomerátum felé húztak. Sőt anyagi eszközeikkel is azt támogatták. De a korábbi nemzedék több „nagy hala” is (elsősorban Demján Sándor, és Csányi Sándor) erősen, és főként nyíltan kezdett orientálódni a politikai jobboldal felé. Egyik legfontosabb céljuk a közkiadások „megnyirbáltatása” volt, mert azt képzelték, hogy azt ők finanszírozzák, és „magas” szintjükért a szociálliberális kormányokat okolták – elsősorban Medgyessy Péter 2002-es jóléti programja után.

Fontos változás volt az is, hogy nagyjából ettől az időszaktól kezdve a késő-kádári technokrácia hatalmi súlya gyengült: miután „megcsinálta” a kapitalizmust, a burzsoáziának már nemigen volt rá szüksége. De pályája életkori okok miatt is leszállóágba került. A Fidesz konglomerátum ekkortájt talán legaktívabb kritikusa és ellensúlya szorult így háttérbe.

Mindezek együtthatása nagy szerepet játszott abban, hogy a Fidesz-KDNP konglomerátum 2010-ben elsöprő győzelmet aratott – az áttörés azonban nem magyarázható pusztán eme tényezőkkel. Az adott időszak hasonlóan fontos változása volt a középrétegek, és (ezekkel átfedésben) a munkásság erős jobbratolódása, melyet Scheiring Gábor, Bartha Eszter és Tóth András kutatásai is bizonyítanak. A még mindig élő Kádár-kori nosztalgiák ellenére ez a változás a már említett okok mellett azért is lehetett drámai, mert a 2008-as világgazdasági válság kiváltotta drámai életszínvonal-csökkenésre a 2002-es szociálliberális jóléti program és utóhatásai, vagyis jelentős életszínvonal javulás után került sor: a társadalmi tudatban ez úgy csapódott le, hogy a „szocik visszavették, amit korábban adtak, ígéreteikben tehát nem lehet többé megbízni” – és mint tudjuk, ilyen, vagyis „adnak, engednek – majd  visszavesznek” helyzetekben szoktak a forradalmak kitörni. Ki is tört a „fülkeforradalom”…

Végül, de nem utolsósorban, a 2010-es Fidesz-KDNP győzelem fontos tényezője volt az is, hogy bár a kulturális szférát továbbra is a „balliberális”, valójában neoliberális értelmiség dominálta, közvélemény formáló ereje – különösen a ’90-es évekkel összehasonlítva – jelentősen gyengült. Összefüggésben egyrészt azzal, hogy miként a késő-kádári technokráciára, rá sem volt már igazán szüksége az eddig őt támogató a burzsoáziának, másrészt azzal, hogy a válságos 2000-es évek második felének társadalmi-gazdasági megrázkódtatásai tekintélyét igencsak megroppantották – ezek a válságok valójában a neoliberális világrend végét vetítették előre.

*

A 2010-es győzelmet követően Orbán Viktor és csapata megnövekedett erővel kezdhetett újra hozzá 1998-ban megfogalmazott, de akkor csak kevés sikert aratott célja megvalósításához, vagyis politikai hatalmának kiterjesztéséhez gazdaság és a kultúra szféráira – és ezúttal nagyon is eredményesen. Segítette őket ebben az, hogy a választási győzelem előbb felsorolt tényezői továbbra is működtek – sőt, a bázis nőtt, a repertoár bővült.

Egyrészt a gazdaság – szemben az 1998-2002-es ciklus globális válságjegyek okozta jószerivel stagnálásával – az utóbbi néhány évben felgyorsult, ezért egyfelől az új klientúrák kiépítésének, másfelől a választási kampányok „osztogatásos” gazdaságpolitikájának immár voltak forrásai. A növekedés gyorsulása magyarázható a 2008-as nagy válság után szükségképpen bekövetkező helyreállítási periódussal, a bőségesen rendelkezésre álló EU-s forrásokkal, és nem utolsó soorban Orbán-Matolcsy – más írásaimban elemzett – „buheráló”, gyakorlatias és rugalmas gazdaságpolitikájával. Másrészt, Orbánék ezúttal erőt éreztek magukban arra, hogy cezúraszerűen és nyíltan kiiktassák a jogállamiság alapját, a fékek és ellensúlyok rendszerét – ezen belül formálissá tegyék az amúgy is belső válságaikkal és az egymás közötti rivalizálással elfoglalt politikai ellenzék szerepét. A jogállamiság szabályrendszerének felrúgása pedig az előbb említett tényező mellett a gazdasági és kulturális hatalom a rendszerváltás óta eddig nem látott mértékű átrendezését, és Orbánék gazdasági és kulturális bázisának példátlan megerősödését tették lehetővé.

Az Orbán-rezsim gazdasági hatalmi bázisa kétlábú. Egyik lába a hazai kliensburzsoázia, a másik a nagy exportáló, főleg német orientációjú multinacionális cégek tulajdonosi és menedzseri köre. A politikai, kormányzati hatalom itt úgy „buherál”, hogy folyamatosan versenyezteti egymással, kijátssza egymás ellen e két szféra szinte minden szereplőjét. A kulturális hatalom meghódítása lassúbb: itt Orbánék először az örökölt struktúrák melletti, párhuzamos intézményi rendszert hoztak létre, majd most azt látjuk, egy kifejezetten neoliberális ideológiával fűszerezve nekilátnak a régi szervezeti rendszer teljes szétveréséhez.

Végül, de nem utolsósorban: szemben Orbánék első ciklusával, amikor is a társadalom lelki megdolgozásának fő eszköze a szociálliberális politikai erők ígéreteinek folyamatos túllicitálása volt, ezúttal a politikai hatalom a legrosszabb náci hagyományokat felidéző ellenségképek – migránsozás, Soros-bérencezés, stb. – felmutatásával manipulál. Márpedig tudjuk, hogy történelmileg utóbbi mindig sokkal hatékonyabb harci eszköz volt, mint a pozitív célokért folytatott verseny. Főként, ha az ellenfél gyenge és (a mai látszat ellenére is) megosztott.

*

Utoljára maradt, de a Fidesz uralom két időszakának megkülönböztetésekor talán a legfontosabb a globális viszonyok, globális hatások különbözősége. 1998-2002-ben a világ egypólusú volt, vagyis a nemzeti szintű folyamatok is az Egyesült Államok vezérelte globális főhatalom, a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra erős befolyása alatt álltak. Mégpedig azáltal, hogy az egyes országokon belül voltak belső, lokális szövetségeseik, akiknek így hatalma igen stabil lábakon állt. Ezek a kívülről megtámogatott szövetségesek Magyarországon a késő-kádári technokrácia, a nagyburzsoázia – ezen belül döntően a multinacionális szféra vezető ágensei –,  a neoliberális értelmiség, és a mindezeket reprezentáló pártok, az MSZP és  az SZDSZ, és szövetségük voltak. A Fidesz nem hogy nem élvezett külső támasztékot, de a vele szembenálló erők kérlelhetetlenek voltak.

A 2000-es évek második felétől ez a képlet megváltozik. Oroszország erősödik, és ezzel együtt világhatalmi ambíciói is reinkarnálódnak. Kína és a Távol-Kelet autokráciái szintén erősödnek. A globális politikai és gazdasági tér még nem lesz ismét kétpólusú, de elmozdul abba az irányba – pontosabban multipoláris irányba mozdul el. 2010 körül Oroszország és távol-keleti autokráciák a Fidesz vezette konglomerátum mellé állnak – Orbánéknak innentől kezdve tehát már lesznek erős külső szövetségesei, támogatói. Oroszország a „magyar kapcsolattól” egyfelől az Európai Unió egyébként sem erős belső kohéziójának, másfelől az Egyesült Államok befolyásának gyengítését reméli. Ennek jegyében nem csupán az Orbán vezette politikai elit hatalmi törekvéseit támogatja, de igyekszik szövetségeseket találni a hazai nagyburzsoázián belül is, vagy egyenesen beépülni oda (elsősorban Paks II).

De megfogalmazhatunk egy ennél általánosabb tételt is. Az autokrata rezsimek világszerte terjednek, és ez – egy strukturalista megközelítés alapján – sajátos összefüggésben van a globális rendszer multipoláris irányba való elmozdulásával: a világ többpólusúvá válásával együtt járó globális bizonytalanság oda hat, hogy védekezésképpen, és a változásokra való gyors reagálás (a hatalmi szereplőkben nem feltétlenül tudatosult) reményében a lokális hatalmi struktúrák „összerántják” vagyis központosítják magukat. És a dolgok jelenlegi állása szerint ez a két egymással összefüggő folyamat tartós lesz – amely így az Orbán rezsimnek, ezen belül az általa politikaiból gazdaságivá és kulturálissá konvertált hatalomnak igen erős külső stabilizátora  lehet.

Mindazonáltal az Európai Néppárttal létrejött szerdai kompromisszum, és a nyomában elinduló folyamat kimenetele egy időre módosíthatja a fent vázolt képletet, de azt még nem tudni, milyen irányba.

*

Az Orbán rezsim belső tartópillérei azonban hosszabb távot tekintve recsegnek. „Ebül szerzett jószág ebül is vész el”: az erőszakkal és a törvények átírásával bekebelezett gazdasági és kulturális szféra leromlása, értékvesztése már elkezdődött, és a jövőben a folyamat gyorsulására kell számítani. A gazdaságban a piaci jelzőrendszer torzítása, kikapcsolása már önmagában is a burzsoázia teljesítményének, versenyképességének gyengüléséhez fog vezetni. De a gazdaság és kultúra hanyatlásának, szétmálásának ennél is fontosabb oka a szociális szféra soha nem látott mértékű megcsapolása, és nyomában a humán erőforrások vészes leromlása lesz. A fennálló rezsim megdöntésével jó volna ezt a folyamatot nem végigvárni. Mert az áldozatok elsősorban mi leszünk…