Kedves barátaim,

itt az ideje komolyan beszélni a magyarországi politika válságáról, beleértve a sajnos igen fontos személyi kérdéseket.

Igazatok van abban, hogy a múlt képviselői alkalmatlanok rá, hogy kivezessék hazánkat a bajból, amelybe belesüllyedt. De erről is őszintén kell szólnunk.

A múlt ugyanis egészen a mai napig tart.

Nemcsak az 1989-ig vagy 2010-ig terjedő múlt alakjait és szervezeteit, hanem az Orbán-rezsim évei alatt fölbukkant kezdeményezéseket és gondolatokat (beleértve persze a kormányzatéit is) már elsöpörte az idő.

Az 1989-ben létrejött alkotmányos, szabadelvű, polgári jogállam és képviseleti rendszer megbukott, nem utolsósorban azért, mert elveit kezdettől fogva kevesen osztották komolyan és becsületesen. Voltak a köztársaságnak tisztességes szolgái – Kis János, Göncz Árpád, Sólyom László, Solt Pál, Hagelmeyer István, Györgyi Kálmán, Gönczöl Katalin, Majtényi László, Kaltenbach Jenő, Hankiss Elemér, Kosáry Domokos és mások – , akiket méltatlanul, de jellemzően elfelejtettek a köztársaság bukása után, amelynek a hagyománya halott, abban is, amiben múlhatatlan érdemei voltak, s amiben megfelelt a magyar nép legnemesebb törekvéseinek, zsarnokellenes beállítottságának. De ez kezdettől fogva weimari típusú köztársaság volt, amelyet már 2010 előtt is többnyire a köztársasági eszményekkel szemben ellenséges vagy közömbös személyek és csoportok vezettek.

Kár érte sok tekintetben, de elmúlt.

Visszaállítása lehetetlen, ezért az erre irányuló próbálkozások nem is kívánatosak, csak az idejüket vesztegetik velük, akik ilyesmivel szeretnének kísérletezni.

Az alkotmányosság, a népképviseleti rendszer, a liberális kapitalizmus mélységesen kompromittált. De kompromittált az a posztfasiszta, autoritárius és romlott rezsim is, amely fölváltotta, s amelyet jobb híján még ma is fönntart a megmérgezett és félrevezetett közvélemény.

A mai politikai berendezkedéshez természetesen az ún. ellenzéke is hozzátartozik. Semmi nem mutatja ezt jobban, mint az a minapi „migrációs” konferencia, amelyen – nyugati részvevők jelenlétében – az ellenzéki pártok megjelent kiküldöttei a legzordabb és legélesebb hangnemben fejtették ki ugyanazt, amit Orbán miniszterelnök szokott (persze fantáziadúsabb és élénkebb modorban) erről hangoztatni. Ezt állította a rezsim a politikai vita középpontjába – ott is van – , és ebben teljes (és az én morális ízlésemnek émelyítő) egyetértés uralkodik. Lehet, hogy a DK és a Jobbik azt képzeli, hogy az ukrajnai vendégmunkások elleni uszítás valamiképpen nemesebb, mint a közel-keleti bevándorlókkal kapcsolatos aljas pánikkeltés, de ebben téved. Az Ungár Pétertől az egyik kis szélsőjobboldali (és nem szélsőbaloldali!), fideszes kamupárt vezetőjéig, Thürmer Gyuláig teljes az egységfront a menekültkérdésben. Némelyek európainak nevezik magukat, némelyek nemzetinek, nincs közöttük értékelhető különbség. Szögesdrótkerítés-pártiak valamennyien.

No meg különben is.

A „régi ellenzék” emblematikus alakja, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök felelőtlen, tudatlan és tehetségtelen ember.

A „huszonegyedik századi ellenzék” emblematikus alakja, Puzsér Róbert volt tévészemélyiség, felelőtlen, tudatlan és tehetségtelen ember.

A „régi ellenzék” formális vezetője, Tóth Bertalan képviselő eddig még nem mondott semmit, mi se mondhatunk róla semmit.

A régi és az új között ingadozó Karácsony Gergely tétova, bizonytalan, csetlő-botló figura, nem való vezetőnek. (Ezt nem úgy értem, hogy Tarlós bármire alkalmas lenne modortalanságon kívül: hosszú évek óta nem csinál semmit.)

A parlamenten kívüli „új erők” vezéregyéniségétől, Fekete-Győr Andrástól még nem hallottunk egyetlen ép, nyelvtanilag helyes, logikus, végiggondolt magyar mondatot se.

A többiekről szó se essék. (Alárendelt pozícióban akadnak szerény képességű, bár derék emberek.)

A legbátrabb „közéleti értelmiségiek” („public intellectuals”) többnyire elhallgattak. Nyilvánvaló, hogy nem gyávaságból, hanem a reménytelenség miatt. A független újságírás maradványai hanyatlanak, színvonaluk pocsék.

A nyilvános vitán elúrhodott az ostoba, durva, közönséges, gyakran trágár gorombáskodás, amelyhez hasonlóval sehol másutt nem találkozunk. Én számos nyelven olvasok, sokfelé járok, Magyarországon kívül ilyesmi sehol sincs Európában. (Ez az Európa szintén mély válságban van, de ezt most nem fejtegethetem, megtettem máskor.)

Az ifjú nemzedéknek nemcsak a 2010 előtti, hanem a teljes politikai osztályt el kell űznie, ha megújhodást – vagy legyünk szerények: legalább valamivel tűrhetőbb viszonyokat – akar. Nem szabad úgy tennünk, mintha a jelenlegi politikai berendezkedésen belül lenne alternatíva. Nincs.

Az ellenzék színvonaltalansága csak kórtünet, önmagában nem oka semminek. Ha valaki vagy meg akar felelni a manipulált, lezüllesztett közvélemény elvárásainak, vagy akár minden ravaszkodás nélkül, öntudatlanul idomult az Orbán-rezsim „szellemiségéhez” – különösen az esztelen brutalitásához és provincializmusához –, nem lehet hasznára a magyar népnek. Sok ember (főleg fiatal ember) van, aki visszahúzódott a mesterségébe vagy a könyvtárba, s itthon vagy külföldön várja a fordulat első jeleit, amelyekre ébredve egy szép napon érdemes lesz visszatérni az önkéntes (belső vagy külső) száműzetésből, és részt venni Magyarország megmentésében. Bennük, a nagyközönség számára ismeretlenekben van az egyetlen reményünk.

Az Orbán-rezsim olyan, hogy még a bírálóit is szégyenbe hozza. Milyen újságírói életművek jöhetnek össze cikkekből, amelyek mutyikkal, durva csalásokkal, primitív hazugságokkal, emberellenes, szabadságellenes és egyenlőségellenes propagandával, illetve szimpla idiótaságokkal kénytelenek foglalkozni nap mint nap? Milyen politikai világ az, amelyben egy amúgy értelmes és kedves fiatalember kiáll az Országház szószékére, és azt mondja: „cöf-cöf-cöf”? Milyen utódai azok Kölcseynek, Széchenyinek, Vörösmartynak, Eötvösnek, Bibónak, akik azt mázolják hazánk falaira, hogy „O1G”? És milyen emberek azok, akik megteremtették ezt a világot, amelyben ellenfeleik is a Németh Szilárdok, Pócs Jánosok és Kocsis Máték, Hollik Istvánok mondataival kell hogy küszködjenek, s evvel lesüllyednek a legkezdetlegesebb civilizáció-roncs szintje alá?

Milyen világ az, amelyben a legvigasztalóbb egy kis viccpárt kesernyés, abszurd humora?

Nem az ellenzék a hibás, hanem a társadalom, amely csak ilyen embereket és ilyen „gondolatokat” tud állítani a saját védelmére.

Ez a társadalom gigantikus erkölcsi hulla. De az emberek, akikből áll, még föltámadhatnak és új életet kezdhetnek. Ennek azonban az egyik szükséges föltétele az, hogy a jelenlegi hivatalos – „kormánypárti” és „ellenzéki” – politikát (és az állami erőszakszervezetek által „szerkesztett” műsajtót) ne vegyük komolyan egyetlen pillanatra se. Szavazhat, aki akar, nincs sok jelentősége.

Tessék klasszikus politikai filozófiát, történelmet, szociológiát, közgazdaságtant, jogot tanulni. Tessék készülni, tessék körülnézni, megismerni a magyarországi, a kelet-európai, a nyugati valóságot. Tessék lejönni a sorozatokról, a popzenéről, a mémekről, a gifekről és a Facebookról és az influenszerekről és a gasztroblogokról és a díjnyertes filmekről. És a Harari típusú politikai giccsekről és a sekélyes turizmusról. És az új irodalomnak nevezett ernyedt, szentimentális, dadogó ponyváról.

Ilyen csacskaságokra már nincs idő.

Rembrandt, Kant, Beethoven, Stendhal, Tolsztoj.

Ezeket ajánlom önöknek. Csak az ilyesmi méltó a komor időkhöz, amelyekben élünk. Szerencsétlenségünkre.