A nemzetközi maffiahálózatát a kilencvenes években Magyarországról irányító Szemjon Mogiljevics fontos szerepet játszhatott abban, hogy Donald Trump elnökként és Orbán Viktor kormányfőként Putyin elnök barátja lett – derül ki Craig Unger író-újságíró nemrég megjelent könyvéből. Ha mindehhez hozzátesszük, amit annak idején a HVG tárt fel, akkor a magyar összefüggések még rejtélyesebbek.
„Jó napot kívánok, nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek, meg szeretném köszönni Lamperth miniszter asszonynak a meghívást, és hogy megszervezte a miniszteri találkozót. Azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük, miképpen küzdhetünk a nemzetközi terrorizmus és a határokon átnyúló szervezett bűnözés ellen” – kezdte beszédét 2005. május 12-én Robert S. Mueller, az FBI akkori igazgatója a Budapesten tartott nemzetközi belügyminiszteri konferencián. A rendezvényen egyúttal az amerikai–magyar kormányközi megállapodás alapján a magyar fővárosban életre hívott, az FBI által működtetett Nemzetközi Rendészeti Akadémia megalapításának 10 éves évfordulóját is ünnepelték. Robert S. Mueller, aki 2013-ban hagyta ott az FBI-nál 12 éven át betöltött első helyét, jelenleg az amerikai igazságügyi minisztérium által kinevezett különleges ügyész, akinek a feladata kideríteni, vajon beavatkoztak-e Donald Trump oldalán az oroszok a 2016. évi elnökválasztási kampányba, s ha igen, hogyan és miért tették.
Más érdekességek mellett ez az összefüggés tűnhet föl egy Amerikában tavaly augusztusban megjelent – itthon még ki nem adott – könyv olvasójának, kivált, ha magyar, és érdeklődik a politika és a szervezett bűnözés kapcsolata iránt. A több mint 500 oldalas kötetet Craig Unger, a The New York Times és más amerikai lapok volt újságírója publikálta House of Trump, House of Putin (Trump háza, Putyin háza) címmel, igyekezve több évtizedre visszamenőleg feltárni azokat a valószínű, áttételeken keresztül működő üzleti és személyes kapcsolati szálakat, amelyek a jelenlegi amerikai és orosz elnököt korábban összeköthették, és amelyeknek a középpontjában a szerző szerint nem más állt, mint Szemjon Mogiljevics, a jelenleg Moszkvában élő, most 73 éves, orosz–ukrán–izraeli állampolgárságú nemzetközi maffiavezér. Az érdeklődés csak tovább fokozódik, ha a magyar olvasó előbányássza emlékeiből azokat a HVG-ben (Kicsoda Szeva bácsi, a maffiavezér?) és más hazai sajtótermékekben közölt írásokat, amelyek arról szóltak, hogy nevezett maffiózó a kilencvenes években csaknem egy évtizeden át budapesti lakosként, itteni éjszakai mulatók, sztriptízbárok és más cégek tulajdonosaként irányította kiterjedt magyarországi és külföldi bűnszövetkezetét, miközben szerepelt az FBI által körözött tíz legfontosabb bűnöző listáján. Tette ezt egészen addig, amíg – számviteli fegyelem megsértésének gyanújával ellene indult vizsgálat végét be nem várva – 1999-ben, az első Orbán-kormány idején csöndben lelépett az orosz fővárosba. Alighanem azért is tette ezt, hogy elkerülhesse a Magyarország és az Egyesült Államok közti kiadatási egyezmény alkalmazását, minthogy Oroszországnak ilyen megállapodása nem volt és ma sincs az USA-val. És éppen az előtt távozott, hogy a magyar és az amerikai kormány megállapodott: 2000 közepétől néhány FBI-tiszt segíti majd közvetlenül Budapesten a magyar rendőrség szervezett bűnözés elleni, sikertelennek látszó küzdelmét.
Talán a hivatalos bűnüldöző eszközökre is támaszkodó Mueller-bizottság elvileg mindenre kiterjedő tényfeltárása kínálhatja a legfőbb reményt arra, hogy a rejtélyes Mogiljevics-kapcsolatokról az eddiginél többet tudjon meg a külvilág. Ám ezt a reményt is célszerű némi óvatossággal kezelni. Mueller közvetlen igazgató-elődje az FBI-nál, Louis Freeh utóbb, ügyvédként, például történetesen egy Prevezon Holding nevű ciprusi céget képviselt az amerikai állam elleni adócsalási ügyben. Holott a Prevezon neve az orosz börtönben gyanús körülmények között meghalt Szergej Magnyickij által feltárt – és a Moszkva ellen életre hívott amerikai szankciókhoz vezető – oroszországi adócsalások kapcsán került reflektorfénybe.
Elnöki liezon
Craig Unger „csak” egy profi oknyomozó újságíró eszközeivel – számtalan, már nyilvánosságra került sajtóinformáció, kongresszusi meghallgatások, rendőrségi jelentések, bírói végzések és más hivatalos iratok, valamint némi saját nyomozás segítségével – próbálja aprólékosan összerakni a Trump és Putyin közötti térben talált mozaikokat. Végül 59 olyan orosz és amerikai személyt sorol fel, akik valamilyen formában – legtöbbször erősen megkérdőjelezhető, bűncselekményre vagy súlyos etikátlanságra valló ténykedéssel – közreműködhettek a két elnök furcsa „liezonjának” felépítésében. A szerző kiinduló állítása szerint lényegében a következő folyamat ment végbe: a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben elkezdődött az orosz – jelentős részben zsidó származású, vagy ilyen származást hamis papírokkal igazoló – állampolgárok kivándorlása az Egyesült Államokba. Közülük többen az ott már megtelepedett olasz maffia révén a szervezett bűnözés világába épültek be, és például az ingatlanbizniszben igyekeztek tisztára mosni fekete jövedelmeiket. Ezt tetézte, hogy a Szovjetunió felbomlása utáni oroszországi – és a más volt szovjet tagköztársaságokban életre kelt – „vadkapitalizmus” során számos új keletű oligarcha is ugyanilyen megoldást keresett vagyona kimenekítéséhez. Mindez rendkívül jól jött az évtizedek óta luxusingatlan-fejlesztésben utazó Donald Trumpnak, aki nem sokat kérdezősködött afelől, hogy ki vásárol valamelyik felhőkarcolójában drága lakosztályt, vagy ki és hogyan finanszírozza újabb és újabb beruházásait. A fő, hogy sokat fizessen.
Így telepedtek meg az Unger-könyv szerint a közismert New York-i Trump Towerben – ahol Donald Trump maga is lakott – igencsak kétes hátterű emberek és cégek. Köztük például a kazah Tevfik Arif, az egykori szovjet kereskedelmi minisztérium alkalmazásában állt üzletember ingatlanfejlesztő vállalkozása, a Bayrock Group LLC nevű cég, amelynek épületeihez a „marketingzseni” Trump bizonyos százalék fejében a nevét „lízingelte”. A Bayrock irodáját az 1966-ban a Szovjetunióban született Felix Sater vezette, aki nemcsak Michael Cohennek, Trump személyes ügyvédjének a gyerekkori barátja volt – Cohen családjának New York-i klubjából vezényelték állítólag a Brighton Beach-i orosz maffiát a hetvenes években –, hanem ráirányította Trump figyelmét a lehetséges moszkvai beruházásokra is. Sater központi szerepét a sztoriban növelte, hogy az apja révén ismerte Szemjon Mogiljevicset, olyannyira, hogy vádalku keretében jelentett is az utóbbiról az amerikai hatóságoknak, amiért cserébe védelmet is kapott az FBI-tól.
A New Yorki-i Trump Tower másik, különösen figyelemreméltó lakójának, bizonyos David Bogatinnak a leendő USA-elnök személyesen adott el nem kevesebb, mint öt luxuslakosztályt 1984-ben. Nemcsak David Bogatin maga keveredett bonyolult olajkereskedelmi ügyletek révén adócsalásba és pénzmosásba, hanem a fivére, Jacob Bogatin is, akinek a neve az úgynevezett YBM Magnex-féle botrányban került elő. Erről az esetről Magyarországon a HVG írt elsőként 1998 májusában: akkor derült ki, hogy ő is fontos tisztségviselője annak a cégcsoportnak – mások mellett Podolák György volt szocialista országgyűlési képviselő társaságában –, amelyet Szemjon Mogiljevics hozott lére az Arbat és Arigon nevű, a Csatorna-szigeteken bejegyzett offshore vállalkozásai közvetítésével Magyarországon. Majd – csalárd értékpapír ügyletei miatt – utóbb lebukott a torontói tőzsdén.
A könyv nemcsak Trump, hanem Putyin múltját is erősen feszegeti, azt állítva, hogy a tinédzser Putyint akkori dzsúdóedzője, Leonyid Uszvjacov ismertette meg az orosz alvilág szereplőivel. Tény, hogy, mint egy ugyancsak 1998-as HVG-cikk is írta a több ezer tagú, úgynevezett szolncevói bűnszövetkezet egyik „keresztapja”, Szergej Mihajlov Genfben zajló bírósági ügye kapcsán – vele közösen Mogiljevics a kilencvenes évek elején az egykori Diósgyőri Gépgyár privatizációja alkalmával bevásárolta magát a magyarországi fegyverpiacba is –, a banda főként feddhetetlen előéletű fiatalokat, sportolókat „alkalmazott” a védelmi-pénzbehajtó „szakmában”. E körben forgott Vjacseszlav Ivanykov, becenevén „Japoncsik” is, aki nemcsak Mogiljevics „kivégzőembere” volt, hanem társtulajdonosa is az Arbat cégben, 1992-től pedig a Brighton Beach-i maffia vezetője, és akivel amerikai útjai alkalmával Mogiljevics a Trump Towerben találkozott, de legfeljebb 2009-ig, mert akkor Moszkvában valaki lelőtte.
Putyint 1975-ben vették fel a KGB-hez, az akkori szovjet titkosszolgálathoz – eleveníti fel a könyv –, a rendszerváltás után pedig Szentpétervár alpolgármestere lett, ahol privatizációs és exportengedélyeket adott ki nagy számban. Kedvezményezettjei – e csoport tagjai zömmel volt és aktuális titkosszolgák, hivatalnokok és kezdő üzletemberek voltak, legtöbbjük többszörös identitással – seperc alatt milliárdosokká gazdagodtak. A leendő elnököt 1998-ban nevezték ki a KGB utódjának számító Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) igazgatójának, s egy évre rá emelkedett a posztjáról lemondott Jelcin elnök kiszemeltjeként Oroszország vezetőjévé. Akkor már nemcsak arra volt szüksége, hogy hatalma bebiztosítására oligarchái hazai tevékenységét kordában tartsa, hanem hogy azok külföldi, köztük amerikai ténykedéseit is figyelemmel kísérhesse. Erre a feladatra vetette be Putyin az évek során a tengerentúlra is átterjeszkedett, illegális jövedelmeit fedőcégeken keresztül legálissá mosó, magas üzleti, sőt politikai körökben is kapcsolatokat építő orosz maffiát, amely információs csatornaként szolgált a két nagyhatalom gazdasági és politikai elitje között – állítja Unger. Azt nem tudni, teszi hozzá a szerző, hogy Trump még befektetői korában tudatosan vagy csak pénzéhes „hasznos idiótaként” ment bele kétes figurákkal olyan üzleti ügyekbe, amelyekkel később, amikor politikai porondra lépett, az oroszok által eredményesen zsarolhatóvá vált.
Előkelő helyen szerepel Trump 59 – főleg közvetett – orosz kapcsolatának sorában az FBI által az orosz szervezett bűnözés egyik főalakjaként nyilvántartott Dmitro Firtas ukrán üzletember is, Mogiljevics üzlettársa a ciprusi High Rock Holdings cégben (akinek legutóbb két éve gyűlt meg a baja az igazságszolgáltatással). Már csak azért is, mert a High Rock elnöke, Igor Fisherman – Pavlo Lazarenko volt ukrán kormányfő tanácsadója – a hírhedt YBM Magnexnek is résztulajdonosa volt, sőt akkortájt magyarországi lakcímet adott meg. Firtas New Yorkban közös ingatlanbizniszbe vágott Paul Manaforttal, Trump elnökválasztási kampányfőnökével, aki korábban a Putyin-párti ukrán elnöknek, a kijevi forradalomban eltakarított Viktor Janukovicsnak adott ugyancsak kampánytanácsokat. Manafort a Putyin-oligarcha Oleg Gyeripaszkának nyújtott tanácsadói munkájáért és a Trump-kampányról szállított belső infókért több tízmillió dolláros jutalmat kapott Gyeripaszkától is, aki még a kilencvenes években közvetített a tervezett – ám meg nem épült – moszkvai Trump Tower beruházása ügyében. (Manafort vádalku keretében elismerte bűnösségét, adócsalásért és más pénzügyi visszaélésekért fog ülni.)
Firtas neve 2002-től a Magyarországon offshore cégekként bejegyzett, ugyancsak Mogiljevicshez kapcsolható Eural Trans Gas és RosUkrEnergo – később pedig az Emfesz – vállalkozások kapcsán a hazai sajtóban is sokat szerepelt. E társaságok sajátos közvetítőkként szolgáltak türkmén és orosz gázszállítások Ukrajnába juttatásában, aminek hasznából a Putyin-kedvenc ukrán Régiók Pártjának támogatására is futotta. Firtas cégeit egyebek közt az orosz Vnyesekonombank finanszírozta, történetesen éppen akkor, amikor Putyin a bank felügyelőbizottságának elnöke volt, s a pénzintézet egy tervezett torontói Trump Tower beruházásában is involválódott. Mi több, Firtas a 2016-os amerikai választáshoz kötődő botrány egyik főkolomposának, a brit–amerikai tulajdonú Cambridge Analyticának a tulajdonosi láncolatában is éveken át fellelhető volt.
A táskás ember
Mogiljevicset, a kijevi születésű, egyetemet végzett fehérgalléros bűnözőt az orosz alvilág „agyának”, a pénzmosás „nagymesterének” nevezi Unger, beszámolva az ismert tényről, hogy Magyarországon a joviális „Szeva bácsiként” emlegetett maffiózó 1991-ben Budapestre települt. A szerző a 2006-ban polóniummal megmérgezett, az orosz hírszerzéstől a brithez átállt Szergej Litvinyenko különös halála kapcsán készült hivatalos brit jelentésre és Litvinyenko két – Oroszországban betiltott – könyvére hivatkozva írja, hogy Mogiljevics 1993 körül létesített kapcsolatot az akkor még szentpétervári alpolgármester Vlagyimir Putyinnal. A forrás szerint az elnök számára később nemcsak Mogiljevics pénzmosási ismeretei voltak értékesek, hanem amerikai kapcsolatai is, mert addigra az orosz maffia az Egyesült Államokban fontos, akár meg is vesztegethető politikai és üzleti figurák közelébe jutott. (E forrásokból idézi egyébként Unger azt a bizarr állítást is, miszerint az orosz elnök olyan KGB-s dokumentumokat semmisített meg, amelyek azt bizonyították, hogy ő homoszexuális pedofil aktusokban vett részt – mintegy rímelve azokra a brit–amerikai hírszerzési dossziékra, amelyek viszont Trump sajátos szexuális kilengéseiről adtak számot.)
Mogiljevics hálózatának ismertetése kapcsán esik részletesen szó a kötetben egy kulcsfontosságú budapesti maffiakapcsolatáról, Dietmar Clodóról és utóbbi politikailag igencsak pikáns történetéről. A felszínen Budapesten rendes német üzletemberként, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara nemzetközi tagozatának elnökeként megjelent, amúgy hétpróbás nemzetközi fegyver- és kábítószer-kereskedő Clodót 1998 júniusában bombamerényletben való részvételért a magyar rendőrség letartóztatta. 2002-ben tíz év börtönt kapott, ám más bűncselekmények miatt kiadták Németországnak, ahol 2005-ben szabadult. Clodo egy 2013-ban a HVG-nek adott interjújában azt állította, hogy a kilencvenes évek közepén Mogiljevics kérésére – afféle védelmi ajándékként – több alkalommal is 10 ezer német márkát tartalmazó pénzes borítékokat adott át magyar főrendőröknek. Köztük az akkor országos rendőrfőkapitány – és későbbi belügyminiszter – Pintér Sándornak, akivel viszont 1997-ben, amikor Pintér már és még állami szolgálaton kívül volt, s éppen egy biztonsági magánvállalkozást vezetett, üzleti vitába keveredett.
A „bombagyáros” mindezt 2016-ban Jürgen Roth német újságírónak adott nyilatkozatában azzal a kijelentéssel tetézte, hogy nemcsak Pintérnek, hanem 1994 tavaszán az akkor ellenzékben lévő Fidesz vezetőjének, Orbán Viktornak is küldött „Szeva bácsi” rajta keresztül egymillió német márkát, szerény hozzájárulásként az éppen esedékes országgyűlési választások előtti kampányhoz. Erről állítólag rejtett kamerás videófelvételt is készített. 2017-ben pedig az Insider.ru orosz oknyomozó portál vélekedett úgy, hogy Clodótól a titkos felvételek Mogiljevicshez, utóbbitól pedig az orosz titkosszolgálathoz kerülhettek, esetleg éppen akkortájt, amikor 2008-ban Mogiljevicset Moszkvában adóelkerülés gyanújával átmenetileg őrizetbe vették. Majd a vegzálását bizonyíték hiányában rövid úton beszüntette a hatóság. Az Insider nyomán Unger is azt feltételezi, hogy ezekhez a fejleményekhez köthető Orbán Viktor 2009-től érzékelhető markáns politikai pálfordulása a putyini rezsim irányába, ám ő sem felejti el hozzátenni, hogy minderre nincs konkrét bizonyítéka.
Nemcsak a HVG, hanem más, a témával foglalkozó hazai sajtóorgánumok, sőt ellenzéki képviselők is szembesítették egyébként ezekkel az erős állításokkal az utóbbi években a Fidesz örökös belügyminiszterét és miniszterelnökét, ám az előbbitől csak sajátos elkerülő válaszokat, az utóbbitól pedig még azt sem kaptak. Csupán Polt Péter legfőbb ügyész közölte pár éve, hogy elévülés miatt nem indítanak érdemi vizsgálatot Dietmar Clodo állításainak kiderítésére. Bár 2017 végén felröppent a hír, hogy mégis nyomozást indítanak ellene, az ügyészségtől kapott minapi információink alapján úgy tűnik, hogy az ügy megrekedt. Mindenesetre megnyugtató lehet, hogy Mogiljevics maga nyilatkozott úgy 2000-ben már Moszkvában a BBC-nek, hogy „a magyar rendőröket – szemben az amerikaiakkal és az angolokkal – nem lehet lefizetni”.
Persze, amilyen a véletlen: Mogiljevics egykori pesti ügyvédje, Liszkay Gábor mára a Fidesz-közeli sajtót egyesítő gigaszervezet, a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány kuratóriumának vezetőjévé nőtte ki magát. A legutóbbi magyarországi fejlemények természetesen nem szerepelnek Craig Unger könyvében, amelyet szuperlatívuszokkal méltatott a The Washington Post. Maga a könyvszerző oda lyukad ki, hogy Trump – szándékosan vagy sem – úgy kompromittálta magát a múltban, hogy a putyini autokrácia által a nyugati demokráciák ellen indított „hibrid háború” eszközévé válhatott. Ebben talán a legveszélyesebb, de aligha az egyetlen az amerikai elnök.
Karinthy Frigyesnek a hálózatelmélet által bizonyított „hat kézfogás” tétele szerint legfeljebb hat közvetítőn keresztül a világon bármely két személy kapcsolatba hozható egymással. Ahogy Craig Unger könyve is jelzi: ez a mutatvány könnyebben megy olyanoknak, akik kifejezetten törekszenek is rá.
KOCSIS GYÖRGYI
kocsis.gyorgyi@hvg.hu
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
