Mi történne, ha Orbán beismerné, hogy elrontották a járványkezelést?

A koronavírus-járványra érvényes összes közhely közül talán azzal a legnehezebb vitatkozni, hogy a számok nem hazudnak. Ha pedig a számok azt mondják, hogy október végén Magyarországon majdnem minden ötödik elvégzett koronavírus-teszt pozitív, mi tesztelünk gyakorlatilag a legkevesebbet az EU-ban, és szó szerint nincs elég egészségügyi dolgozó, akkor egy idő után elcsépeltté válhat a számok csinosítgatása és a vezénylés dicsérete.

Ezek csak a számok: itt még nem volt szó a kontaktkutatás csődjéről, vagy a túlárazott és túltolt lélegeztetőgép-bizniszről. Orbán Viktor és a kormány mégis beleállt, és ha törik, ha szakad, nem hagyja, hogy a nyilvánosság előtt bármi is megjelenjen, ami azt sugallaná:

a kormány nincs a helyzet magaslatán.

Képzeljük el, hogy Orbán kiáll, és azt mondja: ezt benéztük

Három oka lehet annak, hogy ez nem történik meg.

Az első ahhoz köthető, amit az elmúlt tíz évben már rengetegszer láttunk: a második Orbán-kormány nagyon ritkán csinál vissza bármit, amibe belekezdett. A hat évvel ezelőtti internetadó-tüntetések miatti meghátráláson, illetve a visszacsinált 2024-es olimpiai pályázaton kívül gyakorlatilag nem volt olyan intézkedés, amit a társadalmi visszhang hatására megváltoztattak volna Orbánék: az oktatási-, civil- és túlóratörvényektől kezdve a sajtószabadság és az egyetemi függetlenség ügyéig semmilyen ellenvélemény nem hatotta meg a kormányzatot. Amíg azonban a netadó kérdésben egy nagyon konkrét célról és egy, a sorosozás és a háttérhatalomtól való rettegés előtti korszakról beszélhettünk, – legalábbis Mikecz Dániel, a Republikon Intézet vezető kutatója szerint – addig mostanra a kormánymédia olvasztótégelye egybegyúrta és lehalkította a kritikus hangokat, amik így hiába kérdőjelezik meg a járványkezelést. Ezek után tehát Orbán csak akkor kéne kiálljon bocsánatot kérni és újratervezni, ha a szavazótáborán, vagy a pártján belülről érezné a nyomást. Bár előbbire a már említett okokból kicsi az esély, utóbbira már most van példa – kérdés, nőni fognak-e a kételyek Orbán intézkedéseivel kapcsolatban a Fideszen belül.

Ezen a vonalon továbbhaladva vetődik fel a következő kérdés:

ha hibázott a Fidesz a járványkezelésben, akkor hol lehet még rés a pajzson?

Fennáll a veszély, hogy ha a járványban ilyen mélyen járva felteszi a kezét a kormány, szertefoszlik az a hibátlan kép, amit a támogatói szemében épít több mint tíz éve. Ezt pedig, akkor, amikor a felmérések szerint csökken a Fidesz előnye, nem lehet megkockáztatni.

Azért sem, mert a számszerű valóságot más kérdésben is jobb, ha elrejti a kormány. 2011-ben például fordulópontot emlegetett Orbán az államadósság kezelésében, míg az valójában másfélszeresére növekedett 10 év alatt, csupán GDP-arányosan javítva a helyzeten. De ilyen az is, hogy nem sikerült lelassítani a kivándorlást és a népességfogyás sem, illetve egy évtized alatt közel 800 milliárd folyt be a futballba is, miközben a válogatott rosszabbul áll világviszonylatban, mint tíz éve. Ezeket a számokat a kormánykommunikáció remekül palástolja – csakúgy, mint a járványstatisztikák valódi jelentését.

Illetve ott van az is, hogy a magyar politikai közéletben az elrontás fogalma ugyan más szóval, de eggyé vált az őszödi beszéddel, és egyúttal a politikai kudarcvallással. A Fidesztől ráadásul nem áll távol még tíz év múltán sem a szocialista kormányra való mutogatás, éppen ezért az, ha a miniszterelnök beismerné, hogy elrontották a járványkezelést, elkerülhetetlen párhuzamokat szülne.

Egy felállás létezik, amiben Orbán jól jöhetne ki abból, ha vállalná a felelősséget és mentené a menthetőt.

Ha ez valóban megtörténne, a kormány megadná a lehetőséget valamire, ami a demokratikus társadalmak egyik alappillérét képezi: hogy lényeges társadalmi vita alakulhasson ki egy témában.

Egy ilyen lépés pozitívan hathatna Orbán ellentáborára, hiszen racionalitásról és átláthatóságról adna tanúbizonyságot - még ha nem is túl valószínű, hogy megtörténik.

Van, akinek nem esik nehezére belátni, hogy hibázott

A koronavírus-járvány második hullámát szinte lehetetlen jól kezelni, leginkább csak rossz, vagy kevésbé rossz példákat lehet látni Európában.

Ezt belátni egy ország vezetőjének nem nehéz, nyilvánosan felvállalni viszont annál inkább. Angela Merkel szerdán nyilatkozott úgy, hogy

ha nem szigorítanak, karácsonyra összeomolhat az intenzív ellátás Németországban.

Ennek megfelelően egyhónapos, részleges lezárást hirdetett, és az iskolákon kívül gyakorlatilag mindent bezáratott. Mindezt úgy, egyébként, hogy lakosságarányosan nézve kevesebben fertőződnek, illetve jelentősen kevesebben halnak meg a járványban, mint Magyarországon.

Merkel kiállása tekinthető becsülendőnek, de figyelembe kell venni a körülményeit is: egy, a vezetésből hamarosan leköszönő politikusnak nem jár súlyos politikai kockázattal egy ilyen kijelentés.

A német kancellár viszont nem az egyetlen, aki vállalta a felelősséget: Orbán V4-beli, illetve sok tekintetben ideológiai partnere, a cseh miniszterelnök Andrej Babis korábban az első, októberben pedig a második hullám alatt is bocsánatot kért az elégtelen járványkezelésért. Bár úgy tűnt, a második hullám kezdetén megcsappant a cseh kormányfő támogatottsága, az októberi, helyi választásokon mégis magasan győzött a pártja, az ANO. Babisnak egyébként volt oka bocsánatot kérni: a cseheknél a tavalyihoz hasonló, szinte teljes lezárás van életben, miután a Magyarországgal közel azonos népességű országban közel hatszor többen fertőződnek meg naponta, mint nálunk.

Az első hullám kezeléséért egyébként többen, még Boris Johnson, és a „svéd modell” kitalálója, Anders Tegnell is bocsánatot kértek – igaz, ezekben az országokban jóval súlyosabb volt a járvány első szakasza, mint nálunk.

Miért nem vállalják a felelősséget a politikusok?

A bocsánatkérés az egyik legnehezebb és legrizikósabb fajtája a vezetők kommunikációjának, állítja Barbara Kellerman, a Harvard egyetem politikai vezetéssel foglalkozó szakembere.

A szakértő szerint az egészben az a legnehezebb, hogy mind megtenni, mind nem megtenni rendkívül veszélyes döntés, az eredményét pedig lehetetlen megjósolni. Ahogy mondja,

egy vezető bocsánatkérése olyan kiállás, amiben minden kifejezés kulcsfontosságú, és örökre nyoma marad.

Kellerman már 2006-ban arról írt, hogy fokozódik a társadalmi nyomás a politikusokon, miután egyre több felületen kérik őket számon, ez pedig 2020-ban hatványozottan igaz.

A kérdés ettől még felvetődik: miért érdekelje a vezetőket a bocsánatkérés? Elvégre egy olyan dologról beszélünk, ami az ember esendőségét fejezi ki, miközben a politikusoknak muszáj erősnek és kompetensnek tűnniük. A nyilvános bocsánatkérés éppen ezért csak olyan ügyeknél indokolt, amik elég lényegesek mindenki számára, illetve nem lehet továbblépni rajtuk anélkül, hogy a felek (legyen ez két személy, de akár egy ország és a vezetése) nem fektették új alapokra a kapcsolatukat.

Kellerman négy típusát különbözteti meg a nyilvános bocsánatkérésnek.

• A személyes felelősség miatti bocsánatkérés talán a leginkább magától értetődő, és számos példa is volt rá a történelemben, kezdve Bill Clinton Monica Lewinskyvel folytatott afférjától Borkai Zsolt botrányáig. Ilyenkor az érintett nem csupán a közéleti nyomással, de a személyes köreivel is szembe kell nézzen.
• Az intézményes bocsánatkérés azt jelenti, hogy egy szervezet (akár üzleti, akár politikai) vezetője felelősséget vállal egy hibáért, amiért maga a csoport, illetve annak vezéreként ő a felelős az érintett társadalmi csoport szemében. A bocsánatkérő célja ilyen helyzetben főként a reputáció visszaállítása. Ilyen lenne például, ha Orbán bocsánatot kérne a járványkezelésért.
• A csoportok közti bocsánatkérés nagyon hasonló az intézményeshez, azzal a különbséggel, hogy a jó kapcsolat visszaállítása a cél a tekintély helyett. Erre közeli példa, amikor a szlovák kormányfő, Igor Matovic bocsánatot kért a felvidéki magyaroktól egy Trianonnal kapcsolatos, félreérthető megjegyzése után.
• Az utolsó kategóriát erkölcsi kötelességnek nevezi: ilyenkor egy vezető őszinte morális reakciót ad egy helyzetre. Ilyen esemény volt, amikor Willy Brandt német kancellár 1970-ben varsói látogatása során térdre borult az 1943-as gettólázadás emlékművénél, szimbolikusan bocsánatot kérve a német társadalom nevében.

A helyzetfelismerés egy dolog, dönteni a tett és a tétlenség között már más. Egy bocsánatkérés ki tud mozgatni egy ügyet a politikai agendából, de ha rosszul sül el, megszégyenítheti az adott politikust és hosszú ideig felszínen maradhat a téma utána is, ami akár pozícióvesztésbe is kerülhet – gondoljunk csak Schmitt Pál plágiumbotrányára. Egy jó bocsánatkérés után viszont új fényben is fel lehet tűnni, mint racionális résztvevője a közéletnek, aki felül tudott kerekedni egy hibáján – ilyen például Stohl András, aki ittasan és bedrogozva okozott autóbalesetet, de börtönbüntetése után megküzdött a társadalom megbocsátásért.  

A másik taktika értelemszerűen a hallgatás, vagy a bocsánatkérés elkerülése. A következményektől tartva, vagy a rossz megfogalmazástól tartva sokan döntenek így, Kellerman szerint viszont lehet egy rizikós, de tudatos taktika is nem beismerni a hibákat.

A szakértő szerint ez utóbbi csak akkor lehetséges, ha nincsenek konkrét tények, amik bizonyítják, kié a felelősség. A koronavírus-járvány kezelésében nehéz lenne átruháznia a felelősséget a Fidesznek, de azt megítélni, hogy a helyzet kellően súlyos-e a bocsánatkéréshez, már csak Orbán Viktor tudja.