A magyar makrogazdasági folyamatok eredője (például a magas államháztartási hiánynak köszönhetően) mostanában nem az optimális irányba mutat. Ez a legkevesebb, amit ebben az ügyben el lehet mondani. Ennek oka pedig egyértelműen a pártpolitikai küzdelmekben, s a választásokban keresendő. Négy éve úgy kerültek hatalomra a szocialisták, hogy fűt-fát megígértek a választóknak, s ami rosszabb, sok dologban szükségtelenül állták is a szavukat. A választásra készülődő Fidesz-kormány korábbi költekezéseivel együtt ez meghatározta az elmúlt négy évünk pénzügyi és gazdasági lehetőségeit.

Medgyessy miniszterelnök távozása és a Gyurcsány-kormány megalakulása után igen szűk határok között volt csak lehetőség a korrekcióra, ugyanis a megszorító intézkedések egyet jelentettek volna a kormánykoalíció politikai öngyilkosságával. Ráadásul voltak bizonyos szimbolikus ígéretek, amelyek betartása nélkül nem lehetetett volna eséllyel a választási sorompóba ereszkedni. Különösen az autópálya-építkezések voltak fontosak. Ezek egyrészt az előző kormány teljesítményével való szimbolikus összevetésekre adtak alkalmat, továbbá rengeteg embernek adtak munkát, illetve az alapját képezik Gyurcsány Ferenc befektetésekre alapuló gazdaságfejlesztési programjának. Csakhogy az autópályák mérhetetlenül sokba kerülnek. Igaz, legalább megépültek, vagy épülőben vannak.

A szocialisták arra számíthattak, hogy e politikával nyerhetnek a választásokon, s az uniós pénzcsapok kinyitása után könnyebb lesz kormányozni, még akkor is, ha közben korlátozni kell a hazai forrásokból való költekezést, s a nadrágszíjat több lyukkal beljebb kell húzni, ha tartani akarják az euró 2010-re tervezett bevezetését, de ami még fontosabb, ha vissza akarják állítani a hazai gazdaság egészséges szerkezetét.

S hogyan függ ez össze az állásokkal és a választási eredményekkel? Nos, ha valamelyik oldal képes lenne stabil többséget szerezni a parlamentben, az először is megnyugtatná a nemzetközi pénzpiacokat, mert a szükséges gazdaságpolitikai kiigazítások egyszerűbben elvégezhetőek lennének. Másrészt volna remény arra is, hogy az úgynevezett nagy ellátórendszerekhez (különösen az egészségügyhöz és a nyugdíjrendszerhez) végre érdemben hozzányúlhatna úgy egy kormány, hogy meggátolja hatalmas pénzek további szétfolyását ezeken a helyeken. Ezzel fel lehetne számolni az államháztartási hiány egyik fő okát, ráadásul el lehetne oszlatni a felosztó-kirovó rendszerű társadalombiztosítás jelenlegi megoldásába hosszú távon demográfiai okokból belekódolt csőd rémképét.

Egy stabil politikai helyzetben sokkal nagyobb reményeket lehetne fűzni ahhoz, hogy az infrastrukturális fejlesztések nyomában megjelennek a piaci alapú tőkebefektetések is. Ez lehetővé tenné a kormánynak, hogy a megszorítások ellenére is pozitív közhangulatot tartson fenn mind a lakosság körében, mind az üzleti életben. A gazdasági fejlesztést a célkeresztben tartó, s versenyképes adórendszert kialakító politika (ha más eszközökkel is, de a szocialisták és a Fidesz is ezt kívánja követni) a munkahelyteremtést is szolgálná. Amire már csak azért is szükség van, mert a foglalkoztatottak aránya a teljes népesség körében Magyarországon az uniós átlaghoz viszonyítva meglehetősen alacsony. Ennek az aránynak az emelése a társadalombiztosítás reformja szempontjából is kulcskérdés. Ám végső soron Magyarország versenyképessége a tét.

Ezért, aki ma állást keres, meglehetősen pontos következtetéseket vonhat le a parlamenti választásokból esélyei romlásáról vagy javulásáról. Pártállástól függetlenül szoros eredmény romlás, stabil többség javulás.