Az evolúció és a társadalmi szokások mélyen belénk programozták, hogy az agresszív viselkedés a férfiak sajátja, azt a nők csak legfeljebb különösen indokolt esetben alkalmazhatják - ezt állítja legalábbis két pszichológus, Victoria Brescoll (Yale University) és Eric Uhlmann (Northwestern University).
Kutatásaikkal bizonyították, hogy míg a férfiaknál elfogadják, sőt jutalmazzák a határozottabb fellépést, addig a nőket - szakmailag is - elítélik, ha temperamentumosabban, netán agresszívabban viselkednek. Nem véletlen, hogy Hillary Clinton elnöki kampánya során sokszor felmerült, érdemes-e keményebb hangot megütnie szónoklataiban, hiszen egy erőskezű nő visszatetszést kelthet a nagyközönségben.
Minderre egy nagyszabású kísérlet mutatott rá, amelynek során színészekkel készült videókat nézettek vezetőkkel, hogy kiderüljön, a különböző viselkedések alapján kit mekkora felelősséggel járó munkakörbe és milyen fizetéssel vennének fel. A kutatók megállapították, hogy mind a férfiak, mind a nők magasabb beosztást, fizetést és szakmai elismerést remélhetnek, ha kifejezik dühüket. Ez azonban nem biztosítja stabilan a sikert mindkét nem számára, amint ugyanis a színészek letörten kezdtek el viselkedni (ami előbb-utóbb mindenkivel előfordul élete során), akkor a nőket egy szintre rangsorolták a férfiakkal státusz és szakmai szempontok alapján, fizetés terén azonban nem, sőt, bátran az erősebbik nem alá „ígértek”.
A kísérlet második fázisában alacsonyabb képzettséget igénylő munkakörre jelentkezőket (színészeket) vettek alapul, itt azonban furcsa eredményre leltek a kutatók: a dühöt kifejező férfiakat magasabbra rangsorolták az ítészek, mint a mérges nőket. Ha azonban a nők megmagyarázták, miért is dühösek éppen, javultak az eredményeik, szemben a férfiakkal, akiknél ezt a gyengeség jelének vélték a vezetők. Victoria Brescoll szerint mindebből az következik, mindegy, hogy nőként az ember egy irodai állásért vagy az elnökségért agitál, sosem mutathatja ki felháborodását.
Megfertőz a siránkozás
Dühbe gurulni természetesen egyébként sem érdemes, hiszen az állandó érzelmi viharok könnyen átválthatnak folyamatos siránkozásra, ami ráadásul a munkatársak hangulatára is rányomja a bélyegét - állítja a Washington Business School 2007-es felmérése. Elvégre az állandóan panaszkodó munkatársat csak egyféleképpen lehet elviselni: ha mi magunk is helyeslően vele bólogatunk, ezzel érhetjük el ugyanis a legkisebb energiaveszteséget. Előbb-utóbb azonban rajtunk és kollégáinkon is eluralkodik a nyugtalanság, s megszaporodnak az irodában a negatív felhangok.
Ám szerencsére ez nem feltétlenül tartós állapot, a panaszáradat rögtön megszűnik, amint kikerül a környezetből a „bajkeverő” - mutatott rá tanulmányában Terence Mitchell menedzsmentszakértő és pszichológus, illetve William Felps doktorandusz. A kutatás ötletét egyébként Felps felesége szolgáltatta, amikor egy véglegetekig - tehát nem jó szándékból - csípős humorú, cinizmussal megáldott kollégája betegszabadságra kényszerült, s hirtelen minden megváltozott a munkahelyen: az emberek elkezdtek segíteni egymásnak, bekapcsolták a rádiót, munka után elmentek sörözni. Amikor azonban a „tékozló fiú” visszatért, a kitűnő hangulat azonnal alábbhagyott. Az emberek ismét elkezdtek acsarkodni egymással, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna: nem vették ki a részüket a közös feladatokból, sértegették egymást, amitől boldogtalanná és érzelmileg instabillá váltak.
Minderre később a két szakértő kutatása is rímelt, amikor a legkülönbözőbb munkakörnyezeteket (gyárakat, gyorséttermeket, egyetemeket) vizsgálták meg. Állításuk szerint minden olyan helyen, ahol legalább 5-15 fős csoportoknak kell együtt dolgoznia, alapból csökken a toleranciaszint, illetőleg gyakrabban vesznek fel az emberek negatív viselkedési pózokat - s ezt csak tetézi, ha egy folyton kellemetlenkedő alak van a társaságban, mivel több lehetőséget teremt a konfliktusokra, csökkentve a kommunikációs és együttműködési hajlandóságot.
HR Portal
