Három fok van, olvad a hó és szemerkél az eső. Hosszú, tocsogós esténk lesz - gondolom, ahogy a háztetőkről csorgó vízsugarakat kerülgetve becsöngetek a Menhely Alapítvány nyolcadik kerületi bázisára. Hetvenen - közülük ötvenen főállásban - dolgoznak az alapítványnál, emellett legalább ugyanennyi önkéntessel is számolhatnak. Többségük szociális munkásnak készül vagy pszichológiát hallgat az egyetemen. Hét, hajléktalanok ellátásáról gondoskodó intézményt üzemeltetnek (ld. keretes írásunkat), éjszakánként pedig a krízisautóval járják a várost, hogy pokróccal, meleg teával lássák el az utcán éjszakázókat, felmérjék egészségi állapotukat és ha kell, orvoshoz vigyék őket vagy éppen éjjeli menedékhelyre.

Amint belépek a főhadiszállásra, máris az operációs hadszíntéren találom magam. Ma este Ildikó a diszpécser, vagy ahogy ők nevezik, a „diszpi”. Éppen hívást fogad és adatokat rögzít a számítógépbe: hajléktalant jelentenek a lakók egy fővárosi lakótelepről. „Naponta akár 150 hasonló bejelentést is kapunk ebben az időszakban utcán, köztereken, épületekben meghúzódó otthontalanokról” - meséli Ildikó a gyors bemutatkozást követően. Télen a legrosszabb a helyzet, ezért a krízisautó novembertől egészen a fűtési szezon végéig, nagyjából április elejéig rója az utcákat éjjel. A kisbuszt több éve, egy százalékos adományokból vásárolták, a fenntartásához szükséges összeget pedig pályázati pénzekből biztosítják.

Stiller Ákos

A kritikus őszi-téli időszakban este hatkor indul a műszak a kríziskocsival, és általában éjjel 2-ig, 3-ig tart, utána már csak bejelentés alapján mennek ki az éppen ügyeletes kollégák. A diszpécserszolgálat 0-24 óráig működik, a telefonügyeletes feladata a bejelentések fogadása és továbbítása mellett az is, hogy tartsa a kapcsolatot a terepen tartózkodókkal, felvegye az adatokat. Egy-egy kiszállás után ugyanis jelentés készül a hajléktalanok egészségi állapotáról, ruházatáról, hangulatáról, vagyis „bekerülnek a rendszerbe”, számon tartják őket. Munkanapokon napközben a baptisták, szombat este a máltaiak, minden más időpontban - így hétköznap éjjel is - a menhelyesek viszik a műszakot. (Minden kerületben több szervezet, alapítvány végez utcai szociális munkát, egymással és a Menhellyel összefogva vagy éppen önállóan.) Miután összeállt a lista, hogy kiket látogatunk meg, az alapítvány két, magamban csak rohamosztagosnak titulált munkatársa, Feri  - aki egy személyben sajtós -, és Zoli - aki a jogsegélyszolgálaton is dolgozik - úgy dönt, hogy ideje indulnunk. Pótpulóver, sapka, kesztyű, tízliteres teástartály a kézbe - jól jöhet még ma -, mély levegő... és munkára fel.

„Először a Tátra utcába menjünk” - mondja Zoli, Feri pedig bepattan a volán mögé. Az említett címen a kapualjba bevackolta magát egy idős férfi, a lakók viszont szeretnének megszabadulni tőle. Mialatt a Nyugati felé robogunk a pokrócokkal, meleg ruhával és elemlámpákkal felszerelt kocsiban, a legalapvetőbb kérdésekkel bombázom Feriéket: voltaképpen kit nevezünk hajléktalannak, hány embernek sikerül kikerülnie az ördögi körből. „A hajléktalanság átmeneti állapot” - összegzi Zoli. „Akkor nevezünk valakit hajléktalannak, ha éppen nincs hol laknia, vagyis két szálláson eltöltött időszak között az utcára kerül. Általában 3-5 otthontalanul töltött nap után már helytálló a megnevezés. A lakás jelenthet átmeneti szállót, vagy albérletet, a lényeg, hogy tető legyen az ember feje fölött” - sorolja. Évente minden hatodik hajléktalan kikerül a rendszerből - tudom meg Zolitól, a definíció- és statisztikagurutól. „Nem tudjuk pontosan, kivel mi lesz, de az biztos, hogy a nyilvántartásból eltűnnek. Ez azt jelenti, hogy van kiút” - mondja, amikor feszegetni kezdem, mégis mit jelent, hogy évente a hajléktalanok egyhatoda felszívódik.

Stiller Ákos

Közben megérkezünk az első címre. Két gondosan összekészített szatyor mellett mogorva férfi téblábol az ominózus kapualjban. Jöttünkre ideges lesz, a kérdésre, segíthetünk-e neki, elutasítóan reagál, majd elkezd szitkozódni. „Menjenek a p*csába, ki a f*sz hívta magukat?” Ilyenkor semmit nem lehet tenni, de ritkán reagál valaki ennyire negatívan, tettlegességre pedig még soha nem került sor – mondja Feri. A férfi nem kér pokrócot, teát sem, csak egy vágya van, hogy húzzunk el a területéről minél hamarabb. „Jó állapotban van, de nagyon elutasító” – megy a gyorsjelentés a diszpécsernek. Mint kiderül, egy hete is hasonlóan reagált a kríziskocsi munkatársainak felbukkanására. „Ilyenkor megpróbáljuk lassan megszelídíteni őket, előfordul, hogy két-három év is eltelik - és számtalan látogatás -, mire egy hajléktalan hagyja, hogy segítsünk neki, esetleg megnyílik és mesél magáról” – mondja Zoli. Vagyis fel kell mérni a helyzetet, az illető lelkiállapotát, és megértetni vele, hogy nem bántani vagy elkergetni akarják, csak segíteni neki. Ezt viszont, ahogy a fenti eset is jelzi, nem mindenki hagyja. Az önérzet és az emberben lakozó vulgáris ösztönlény kiszolgáltatott helyzetben megerősödik és olykor pajzsként működik. 

Következő megállónk Soroksár: a MÁV-állomásra tartunk. Miközben a Budai Várban gyönyörködve a rakparton suhanunk, szóba kerül a hajléktalanok legnagyobb ellensége, a fagy. „Télen nagyon gyorsan ki lehet hűlni. Ráadásul, aki egyszer kihűlt, legközelebb sokkal gyorsabban át fog fagyni” – mondja Zoli. Ha az ember testhőmérséklete 32-33 fokosra csökken, kritikus állapotba kerül. Minden azon múlik, hogyan kezelik: ha nem fokozatosan melegítik fel, összeomolhat a keringése és meghalhat. Sok hajléktalan nem mondja meg, hogy fagyási sérülése van. Akad, akinek elfagytak a lábujjai, mégsem szól, pedig ilyenkor azonnali amputációra van szükség, és még utána is fennáll a veszély, hogy újabb fagyás esetén tovább kell csonkolni a végtagot. „Van egy férfi, aki azt mondja, ha este meg tud enni egy tál töpörtyűt, nem fázik, de ha ez nem sikerül, szenved a hidegtől” – meséli Zoli. Általában akkor hívjuk ki a mentőket, ha nem tudjuk ellátni az illetőt: fejsérülése van vagy volt a közelmúltban, esetleg eszméletlen – válaszolja Feri a kérdésre, hogyan osztják meg a feladatokat a mentősökkel, hol van a határ, mikor érik el azt a pontot, ahol ők már biztos nem tudnak segíteni.

Stiller Ákos

Soroksáron köd fogad minket és világvége-hangulat: a kihalt MÁV-állomás várójában azonnal megpillantjuk a hatvan év körüli férfit, aki mélyen alszik egy padon. Batyuja nincs, csak egy nejlonzacskó árválkodik mellette a földön, benne fél kiló kenyér, némi felvágott és egy fél üveg olcsó bor. Mint később kiderül, valaki szándékosan hagyta itt, hadd örüljön, ha magához tér. Hosszas ébresztgetés után – bevallom, nem tudtam eldönteni, hogy a férfi valóban mélyen aludt vagy azt hitte, könnyebben megszabadul tőlünk, ha süketnek tetteti magát - Ferenc elmeséli, hogy élettársa 23 év után tavaly áprilisban kirúgta. Azóta ingázik vidék és a főváros között, alkalmi munkákból él, most éppen hólapátolásból. Múlt héten viszont eltörte a csuklóját. Ironikus, de éppen ez a szerencséje, megvan ugyanis az ellátását igazoló kórházi papír. „Bevigyük, vagy ne vigyük? Hol tudjuk elhelyezni?” – merül fel a kérdés. Míg Zoli módszeresen kikérdezi Ferencet – aki láthatóan zavart, alaposan belegabalyodik élete történetébe -, Feri igyekszik telefonon elintézni, hogy törött csuklójára való tekintettel orvos is megvizsgálja a férfit.

Stiller Ákos

„Teljesen kivagyok, az idegeim ... nem tudom, mit csináljak” - csuklik el Ferenc hangja, majd valami elpattan benne és csorogni kezdenek a könnyei. „Nem lesz semmi baj, elintézzük, hogy ma tudjon hol aludni ” – gyors lelkisegély, pár egyszerű, a helyzethez illő szó és végül a jó hír: bevihetjük őt a Dózsa György útra, ahol megvizsgálják, és talán el is tudják helyezni éjszakára. Ferenc nehezen jár, valószínűleg bordatörése is van, oldaltáji fájdalomra panaszkodik. „Tegnap óta nem ettem” – mondja. „Bevisszük és kerítünk valami ennivalót is” – ígéri Zoli. A Dózsa György úton aztán, ahol orrfacsaró fertőtlenítőszer-szagban várakozunk, a gyors orvosi vizsgálat után kiderül, hogy Ferenc hétvégéig maradhat. Hogy mi lesz vele utána, rajta is múlik. Egyelőre melegben van, ellátják és van hol aludnia. Indulnunk kell. Visszamegyünk Soroksárra, ahol a MÁV-állomás melletti lerobbant, málladozó házban egy férfit sejtenek.

Hogyan lehet estéről estére lélekgyógyászként helytállni, kellő távolságtartással kezelni az egyes helyzeteket, és nem belefásulni mások nyomárába? Empátia kell hozzá. Jó nagy adag. És elhivatottság, saját élmények, tapasztalatok. „Egyszer kipróbáltam, milyen az utcán aludni” – meséli Feri vezetés közben. Szegeden fogta magát, és befeküdt egy bokor alá, az évszaknak megfelelő ruházatban: pulóverben és kabátban. Mint mondja, 10-15 fok volt. „Pár óra után borzasztóan érzetem magam, mindenem fájt” – meséli. Van, aki ezt is jól viseli. Akik évtizedek óta az utcán élnek, alkalmazkodtak a körülményekhez. „Cápa például ’89 óta hajléktalan” - sztorizik Zoli. Az egyik férfiról 1999 óta vezetnek nyilvántartást a központban, őt több százszor keresték fel az alapítvány munkatársai. Öt év alatt 18 ezer esethez mentek ki, persze van, akihez többször - tudom meg. Ez évente, nagyjából 3600 fuvart jelent.

Soroksáron végül nem találunk senkit a romos házban, noha a térdig érő hóban jól kitaposott ösvény vezet a leginkább szemétdombra hasonlító hajlékhoz. A környéken viszont sehol senki. Felázott nadrágszár, vizes bakancs, sebaj. Tovább, tovább. Irány a Grassalkovich úti felüljáró. Azt hittem, ma éjjel már nem érhet meglepetés, tévedtem. A fagyos romantikára, amit a patakpart nyújthat télen, igazán nem számítottam. A felüljáró alatt ugyanis egy férfi húzta meg magát. Óvatosan, egy 60 centi széles betonpárkányon egyensúlyozva jutunk el hozzá. Ha ez az ember fordul egyet álmában, legurul a rézsűn, bele a jeges patakba: mindannyiunknak ez jár a fejében. A párnája máris lecsúszott. Felébresztjük, amit ő hallhatóan nem díjaz. „Nem kell semmi, se pokróc, se tea.” Nincs más hátra, hátraarc - szó szerint -, és araszolunk visszafelé, aggódó szemmel, elemlámpával pásztázva, hova lépünk. Megint valaki, aki nem kért a segítségből. „Olykor-olykor kijövünk, megnézzük, itt van-e, kell-e neki valami, takaró, élelem” – mesélik kísérőim.

Stiller Ákos

Következő állomásunk a Hadak útja, Kelenföldön. Akadnak egészen elképesztő helyzetek – válaszolja Feri, amikor menet közben arról faggatom őket, mi volt a legextrémebb eset munkájuk során. Találkoztak olyan asszonnyal, aki vízaknában húzta meg magát, míg egy férfi az autópálya tartópillérei között található résbe kvártélyozta be magát. „Nem kell neki matrica”. Tényleg nem.

Kelenföldön aztán megismétlődik a patakparti jelenet, csak a környezet emberibb. Az egyik tízemeletes lakótelepi ház árkádja alatt alszik a hatvan év körüli férfi. Nem örül neki, hogy felkeltjük. Elküld minket melegebb éghajlatra, de az alapvető kérdésekre azért hajlandó válaszolni. Fáj a lába – érszűkület – orvosi segítséget viszont nem kér. „Így is, úgyis fáj, hagyjanak békén”. Újabb elutasítás. A harmadik ma este. Jöhet a Bosnyák tér, az utolsó állomás. Éjfélre jár, mire elhaladunk a sportpálya mellett és rábukkanunk a bokor alatt matracon éjszakázó férfira. Zoli nem törődve az olvadó hólével, ami éppen a hajára és a nyakába csurog, letérdel és bedugja fejét a „sátorba”. Kiderül, hogy a hatvanas férfi jól felszerelt zugot teremtett magának. Több matraca, tiszta ruhája is van, alkalmi munkákból él. A természet lágy ölén.

Stiller Ákos

 „Tudom, hogy ez gusztustalan, de megpróbálok ember maradni” - mondja. Nem hajlandó szállóra menni, mert szerinte ott az emberek kifordulnak önmagukból. „Az elmém néha elborul, nehéz ezt elviselni” – vallja be őszintén. Fél óra elteltével sikerül megállapodni vele: jövő héten benéz a Thököly úti irodába, hátha találnak neki valami munkát. Mert dolgozni szeretne. Ennyi. Megvan a mai első sikersztori, ha egyáltalán annak lehet nevezni. Miközben a Róna utca felé kanyarodunk, hogy a bázisra visszatérve még megnézzünk egy lakótelepen tanyázó asszonyt, Annát – ilyenkor a menhelyesek már nem keltenek fel senkit – fölvetődik a kérdés, hogyan lehet megélni a szociális munkából. „Mindenkinek, aki az alapítványnál dolgozik, két-három állása van” - válaszolja Feri, akinek agrármérnöki diplomája van, és jelenleg pszichológia szakra jár Szegeden. És hogyan fér meg egymással a munka és magánélet? „Ahogy nálatok, újságíróknál” – dobja vissza a labdát Zoli. Na igen. Késői eszmefuttatásunkat korgó gyomrunk szakítja félbe. Vár még ránk egy vacsora, kis jutalom a nehéz nap után.