Vincenzo Lancini olasz fizioterapeuta a lábakban látja a kenyai futók sikerének titkát. Lancini először a háromszoros londoni maratongyőztes Martin Lel masszírozása közben figyelt fel a futó furcsa lábaira. Kidagadtak a hatalmas izomkötegek a lábszárán: olyan volt a lába, mint egy testépítő törzse. Lábboltozatai rugalmasak és erősek voltak.

Lancini szerint ezek a rendkívül érzékeny, szupererős lábak stabilizálják a futót haladás közben. Szerinte egyaránt viselkednek „ugrószőnyegként” és „landolóeszközként”. Egy kenyai futó minden földet érése olyan, mintha egy csápot szúrna le a földbe, ami aztán továbblendíti őt. Az olasz gyógytornász szerint egy kenyait a lábai a többi futónnál gyorsabban és kisebb energiaveszteséggel repítenek előre.

Lancini persze azt is elismeri, hogy a futók teljesítménye mögött több van, mint pusztán az erős lábaik. Az atlétikában rengeteg tényező kell a sikerhez, és a legjelentősebbek nem fiziológiai vonatkozásúak.

Kik azok a kaledzsinek?

Ami különösen érdekessé teszi a kenyaiak hosszú távokon megmutatkozó sikerességét, hogy a bajnokok szinte kivétel nélkül egyetlen törzsből, a kalendzsinből származnak, a földgolyó egy meglehetősen kicsi területéről, a Rift-völgy nyugati szélén található magasföldekről.

Csaknem az összes sikeres futó szerény körülmények között élő, népes családokat eltartó, árutermelő törpebirtokon nőtt fel. Gyalog vagy futva, mezítláb jártak iskolába. Tinédzserként segédkeztek a tanyán. A serdülőkorba lépve szertartásos körülmetélési procedúrának vetették alá őket, amelyet követően arra kényszerítették őket, hogy napokig és hetekig önmagukról gondoskodjanak.

A kalendzsin étrend csaknem tökéletes olyan sportolók esetében, akiktől nagy állóképességet követel a sportáguk: a napi menü lényegében a keményítőtartalmú ugaliból, zöldségekből áll, alkalmanként hússal. Mindezt vödörnyi édes, tejes teával öblítik le. Az átlagos vidéki kalendzsin fiatal aktív, táplálóan, de emellett takarékosan étkezik. Egy kalendzsin ifjúnak nincs sok fölösleges jövedelme, így a cipő luxuscikknek számít. A lábaik hozzá vannak szokva a föld érintéséhez, a boka körüli inak pedig megerősödnek.

Rohanó életüket magasan a tengerszint felett élik. Ha valaki ilyen körülmények közt nő fel, majd a tengerszint magasságába költözik, azon a szinten megnő a szervezetének oxigénszállító kapacitása. Felnőttként a szíve és a tüdeje hatékonyabb motorként működik.

A történet a számokról és az iskoláról is szól

Jelenleg is több ezer kalendzsin férfi és nő végez rendszeres futóedzéseket. Valamennyien ismerik a sikerhez vezető utat és a legjobb futók számára elérhető jutalmakat, tekintettel arra, hogy a kalendzsin futók ötven éve versenyeznek a világ többi részének futóival és aratnak győzelmet felettük. Az 1964-es tokiói olimpián Wilson Kiprugut volt az első kenyai, aki megszerezte a frissen függetlenné vált ország első érmét. Négy évvel később a kenyai csapat három aranyat, négy ezüstöt és egy bronzot nyert a mexikóvárosi közép- és hosszútávfutó versenyeken.

Ekkoriban az atlétika még amatőr sportnak számított. Az olimpiai siker áldás volt az újonnan létrejött országnak, ám kicsi volt a valószínűsége, hogy ez az eredmény lényegesen megváltoztatná az érintett futók életét. A következő évtizedben azonban a kenyaiak kezdtek úgy tekinteni a futásra, mint menekülőútra, amely kivezeti őket a vidéki szegénységből. Az amerikai felsőoktatási intézmények sportösztöndíjakat adományoztak az általuk kiválasztott kenyai sportolóknak. A versenyszervezők egyre gyakrabban hívták meg az új afrikai sztárokat az európai eseményekre.

Mindeközben a kalendzsin vidék szívében elhelyezkedő Iten faluban lefektették a hosszútávfutás erődjének alapjait. Colm O’Connell, egy fiatal ír szerzetes 1976-ban kezdte meg tanári karrierjét a St. Patrickben, az oktatás iránt elkötelezett ír rend, a patrícius testvérek által alapított, testneveléséről híres iskolában. A St. Patrick idővel atlétikai központtá vált, és elkezdte vonzani a tehetséges gyerekeket az ország minden pontjáról. O'Connell Kenyába érkezése óta csaknem negyven év telt el, edzéstervei pedig huszonöt világbajnokot és öt olimpiai aranyérmest adtak a világnak.

Mit mond ma a genetika?

A genetika egyre fejlődik, de a tudománynak mindössze néhány olyan aspektusa van, ami egyértelműen segít a kelet-afrikai távfutó-jelenség megértésében. Lényegében egy „természet vagy nevelés” jellegű vitáról van szó.

A Brightoni Egyetemen dolgozó Yannis Pitsiladis élete nagy részét annak szentelte, hogy megválaszolja: mitől olyan jók a kelet-afrikaiak a hosszútávfutásban. Vizsgálataiban arra volt kíváncsi, van-e olyan szimpla gén vagy génvariáns, amely elkülöníti a kenyai futókat a világ elitjének többi részétől. Pitsiladis szerint nincs genetikai magyarázat arra, hogy a kenyai sportolók miért uralják a hosszútávfutást. Amennyit megtudott a genetikai felépítésükről, az alapján nem nagyon lehet megkülönböztetni a kenyaiakat vagy a kalendzsineket a világ többi populációjától. Szerinte inkább a számos életmódbeli és társadalmi-gazdasági tényezőt – a mezítlábas gyerekkort, a tengerszint feletti magasságot, az étrendet, a motivációt – kell figyelembe venni. Pitsiladis szerint persze nincs kizárva, hogy a jövőbeli kutatások hatására megváltozik a véleménye. Amennyiben a későbbiekben mégis lesz genetikai magyarázat a kenyai futók sikerére, akkor a megoldást sokkal inkább különböző gének összjátékának, mintsem egy adott „teljesítménygénnek” köszönheti majd a tudomány.

A dél-afrikai Sporttudományi Intézetben dolgozó Ross Tucker vitába száll Pitsiladis egyes következtetéseivel. Szerinte önmagában az a tény, miszerint nem egy vagy két „kijelölt gén” a kulcsa a kenyai futósikereknek, nem jelenti azt, hogy a felvetésre nincs genetikai válasz. Tucker azt mondja, hogy idáig nagyjából kétszáz génvariánst hoztak összefüggésbe a fizikai állóképességgel és az atletikus alkattal. Ennek ellenére meglehetősen bonyolult különbséget tenni a genetikai felépítés és a rengeteg nem genetikai tényező között, mint például az étrend, az edzés intenzitása, a sikerrel kapcsolatos vágy. Amikor a kenyai futójelenségre igyekeznek magyarázatot találni, úgy tűnik, valamennyi érv a sötét ismeretlenbe veszik.

A fenti cikk Ed Caesar Kétórás maraton című könyvének szerkesztett részlete. Könyvében az újságíró pénzdíjas versenyekre és Kenya távoli falvaiba kalauzolja olvasóit, hogy bevezesse őket az elit maratonisták világába. Nemcsak a világ legjobb futói és a maratoni futás történetét meséli el, hanem a fiziológia és a pszichológia szemszögéből is vizsgálja a kérdést. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.