Vajda János: Karnyóné
Rendező: Ascher Tamás
május 4., 5., Magyar Állami Operaház

Vajda János Egy exportképes operaszerző © bmc.hu

Irodalom- és színháztörténeti pillanat volt a librettó alapjául szolgáló Csokonai-mű – Az özvegy Karnyóné ’s két szeleburdiak című „víg játék” – 1799. szeptember 1-jei bemutatója. A Somogyba számkivetett debreceni poéta utolsó darabja révén a magyar színjátszás egy pillanatig teljesen egyidejű és egyenrangú volt a bécsi népszínművel, valamint a német Singspiellel, azaz a daljátékkal. Az e tárgyban készült tanulmányokat érdemes újraolvasni, és a most bemutatott opera tükrében friss elemzésekkel kiegészíteni.

A Karnyónét nyilván többféle analízisnek veti alá majd a szakma; mérlegre téve, hogy mennyiben eredeti a hangja, vagy hogy tényleg Kodály Zoltán Háryjának, illetve Székelyfonójának útján jár-e? Véleményem szerint a népzenei fordulatok Vajda művében nem idézetek és nem is feldolgozások, de szorosan kötődnek az elmúlt évszázadok magyar (és európai) zenei hagyományához. Akadnak persze – mint Vajdánál eddig mindig – konkrét és szándékos utalások is, például a nyitókép gardon- és köcsögduda-muzsikájával Ligeti Györgyre, Karnyóné gyászdalával az európai barokkra, Purcell Didójának búcsújára. A tündér varázslatát kísérő melódiában pedig A fából faragott királyfi tündérének csillagos, lebegő zenéjével való kapcsolatot véltem fölfedezni.

A kompozíció ökonomikus, a zenekari apparátus alig nagyobb egy kamarazenekarnál, a mű tíz szólistának ad feladatot, nincs kórus és statisztéria. Vajon a Mario és a varázslóhoz, Vajda első színpadi művéhez hasonlóan külföldön is piacképes lesz a darab? Ahogy a Molière-Lully darabok változatlanul azok, úgy akár a Karnyóné is az lehet. A magyar (nyelvű) operaszínpadokat azonban kötelező lenne bejárnia. A produkció valóban kitüntetett esemény: Ascher Tamás rendezése „helyzetbe hozta” mindkét szereposztást. Budapesten tehát igenis lehetséges nem szegényszagú, nem ásatag gesztusokkal riogató előadást létrehozni. Lehet az énekeseket rábírni a figuraalkotásra. Karnyónét Wiedemann Bernadett és Bátori Éva játszotta. De nincs ok összemérni a két szereplőgárdát; mindkettő másért remek. Az énekesek alkatából adódóan eltérnek az előadások hangsúlyai, de a zene, a történet és mindenek fölött a pompás irónia és önirónia mindkettőben tökéletesen érvényesül. Szép ruhákat láttunk már az Operaház színpadán, de Szakács Györgyi kosztümjei jellemeznek is. Khell Zsolt pedig olyan összkomfortos, mégis könnyen mozdítható „bótot” tervezett az özvegy kalmárnénak, ami egy kétséges technikájú házban is tökéletesen funkcionál. Csokonai darabjából Várady Szabolcs nagyszerű operalibrettót írt, megőrizte a költő elementáris nyelvi humorát, és csak az érthetőség határáig modernizálta a szöveget. A darab dramaturgiai szerkezete arányos, megőrzi az eredeti színmű minden lényeges elemét. Reméljük, hogy a premier jelentős szakmai sikere után a köznapi jegyvásárlók is szeretik majd a produkciót.

A műsorfüzet szerkesztője gondoskodott róla, hogy a sok pozitívum mellé egy bosszantó negatívumot kelljen illesztenünk: a Magyar Állami Operaház nem engedhetné meg, hogy ennyi sajtóhibával jelenjen meg kiadványa.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely