Közepesen erős nosztalgia
Azt hittem, tréfát űznek velem, amikor a nyolcvanas évek közepén megtudtam, hogy a Mezzoforte izlandi csapat. Gyerekként az előítéletek még fontosak voltak: azt gondoltam, ilyen profi, húzós, napsugaras zenét a messzi Északon bizonyára nem is lehet előállítani. Pedig lehet. Magyarországon most másodszor hallhattuk őket.
Mezzoforte
április 23., A38 hajó
Mezzoforte Helyes megfejtők © Gramofon |
Ezt a sejtést támasztotta alá az A38 hajón adott koncertjük is, amelyen a Gunnarson–Asmundsson–Briem törzshármas mellett Sebastian Studnitzky, az ugyanezen a színpadon korábban föllépő Wolfgang Haffner Bandből ismerős billentyűs–trombitás, Bruno Müller gitáros és Oskar Gudjonsson tenorszaxofonos jeleskedett a jól ismert Mezzoforte-világ tökéletes, szerkesztésében, hangszereléseiben, hangzásában is legalább CD-minőségű megjelenítésében. A többletet egyrészt az adta, hogy a biztos nyerő Icebreaker, Magic, Expressway vagy Prime Time mellett újabb kompozíciókat is megszólaltattak, így nem feltétlenül éreztük magunkat nosztalgiapartin. Másrészt néhány hangszerszóló, különösen Studnitzky trombitaimprovizációi emlékeztettek arra, hogy valójában jazzkoncerten vagyunk, még ha a jazzt itt jó adag funkkal és rockkal elegyítik is. Studnitzkyre volt a legkevésbé jellemző, hogy patternekből, előre kigyakorolt motívumokból építkezzen, s ő merészelte a legtöbb alterált hangot csempészni játékába. A többiek „csak” lehengerlő profizmusukkal, stílusos, lekerekített, de szenvedélyes szólóikkal arattak osztatlan sikert a hajó koncerttermét faltól falig megtöltő hallgatók körében. Ennek a csapatnak valahogy jobban el lehetett nézni azt a „szubzenei” ötletet is, ami néhány héttel korábban Courtney Pine-nak is eszébe jutott: ugráltassuk meg a közönséget, hátha megmozdul a hajó!
Időről időre fontos az embernek egyszerűen jól éreznie magát – akár a szellemi mélységeket, művészi magaslatokat hátrahagyva. Ám kevesen képesek garantálni, hogy bármikor magas szinten elszórakoztatnak bennünket. A Mezzoforte igen.
Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely
Kodálytól Kodályig
A jubileumi évben szinte magától értetődő, hogy Kodály Zoltán művei hangsúlyosan jelennek meg a hazai hangversenytermekben. A Háry János koncertszerű előadása – amit a Gramofon Zenekritikai Műhely tagja is meghallgatott – az életmű poétikus vonásait, de a népköltészet erejét is hangsúlyozta.
Luna a felhők között
Ha most azzal kezdem, hogy a szomszédos Bécsben tizenegy különböző helyen játszanak operaelőadásokat, akkor nyilván sokan azt válaszolják: az egy gazdag város, gazdag hagyományokkal. És igazuk van. De hogy egy város (vagy ország) fölkerül-e Európa zenei térképére, nem pusztán az anyagi kondícióktól függ.
Harsonázni gyerekjáték?
Christian Lindberg a világ egyik legjobb harsonása, de ez a tény – a rézfúvós-növendékeket kivéve – kevéssé hozta lázba a koncertre járó budapesti publikumot. A zenei különlegességekből összeállított koncerten azért így sem maradt el a világsztárnak kijáró lelkes fogadtatás.
Beethoven Lajos és a szervezetfejlesztés
Több olyan kulturális eseményre vetődtem el, amelyen a támogató cég képviselője büszkén vallotta, hogy náluk bizony a „szervezetfejlesztési stratégia” fontos eleme a művészetek támogatása. A BBC Filharmonikusok budapesti vendégjátéka kis híján áldozatul esett a céges öndicséretnek. Az ingyenjegyesek ott is tapsolnak, ahol csendben szokás ülni.
Etűdök hangrobbanásra
Hangerő és virtuóz technika. A fiatal, progresszív zenészek egy ambiciózus rétegének első számú fegyverévé avanzsált ez a nyerő páros, amellyel – lássuk be – könnyű ma egyestés sikereket elérni. Az Azuma Clan is ezt a vonalat követi, pedig legutóbbi koncertjük alapján sokkal többre hivatottak.
