Sokan végig az Un Prophete című zseniális börtöndráma sikerét jósolták, de ki tudja milyen üzenete lett volna ha Az osztály tavalyi  diadala után idén is Franciaországban marad az Arany Pálma. Jacques Audiardnak így be kellett érnie a zsűri nagydíjával, a zsűri elnöke pedig nemzeti érintettség helyett legfeljebb szakmai összefüggés miatt magyarázkodhatott. Haneke ugyanis visszatérő vendég Cannes-ban: 2001-ben pont Isabelle Hupperttel nyertek meg az Arany Pálmán kívül minden fontosabb díjat (A zongoratanárnő). 1997-ben a Furcsa játékkal szembesítette a nézőket saját erőszakfüggésükkel (érdekes módon a tíz évvel későbbi snittről-snittre újraforgatott amerikai remake senkit sem érdekelt), 2005-ben pedig mesterfokra fejlesztette a burzsoá bűntudat nyomasztó ábrázolását (a Rejtély eddigi legsikeresebb filmje lett). A fehér szalag (Das weisse Band) az imént felsoroltakhoz képest sokkal nehezebben emészthető, de hasonlóan nyugtalanító élmény; egy észak-németországi falu kegyetlen tablója az első világháború előttről, fekete-fehérben, két és fél órás játékidővel. Utóbbi a cannes-i közönségnek már meg se kottyant, azt viszont kifejezetten értékelték, hogy Haneke finom, árnyalt eszközökkel kereste a huszadik század rémségeinek mikrokörnyezetben fellelhető gyökereit és nem a brutális sokkolást választotta (mint például a Furcsa játékban).

Michael Haneke

A brutalitásról gondoskodtak azonban a versenyprogram más „enfant terrible”-jei: Lars von Trier Antikrisztusa például kiből röhögőgörcsöt, kiből hányingert, vagy éppen rémült sikolyokat váltott ki, de a gyermekük halálát egy elhagyatott erdei házban gyászoló házaspár (Charlotte Gainsbourg, Willem Dafoe) elképesztő története senkit sem hagyott hidegen. A két éves depresszióból (és még régebb óta tartó alkotói válságból) kikecmergő Von Trier rosszul viselte a cannes-i közönség megosztott reakcióját és azzal védekezett, hogy Isten rendelte úgy, hogy ő legyen a legjobb rendező a világon. Charlotte Gainsbourg kérdésemre megerősítette, hogy ezt a kijelentést ő sem tartja túlzásnak, és egy percig sem érezte úgy, hogy a sokak által nőgyűlölőnek bélyegzett rendező meghurcolta volna női mivoltában. A negatív kritikai reakciók ellenére érezhető volt, hogy Isabelle Huppert valószínűleg maga is szívesen eljátszotta volna ezt a szerepet, így nem meglepetés, hogy Jane Birkin és Serge Gainsbourg lánya elnyerte a legjobb női alakításnak járó díjat.

Fittyet hányt a zsűri (amelyben Hupperten kívül olyan művészi kompromisszumokat nem ismerő alkotók foglaltak még helyet, mint Asia Argento, Nuri Bilge Ceylan, Hanif Kureishi vagy Robin Wright Penn) a döbbenetes fülöp-szigeteki versenyfilm, a Kinatay (Mészárlás) ellenséges fogadtatásra, és legjobb rendezői díjjal jutalmazták a zsinórban másodszorra (tavaly a Serbis című munkáját utálta mindenki) meghívott Brillante Mendozát. Nem járt feloldozás viszont Gaspar Noénak, aki hét évvel ezelőtti botrányfilmjét (a Visszafordíthatatlanról a közönség fele kivonult, a másik fele állva ünnepelte) is megpróbálta felülmúlni, de zavaros, öncélú és sokak szerint csak bódult állapotban élvezhető két és háromnegyed órás filmjét (Enter the Void) csúnyán kifütyülte a cannes-i publikum. Szemük sem rebbent viszont Park Chan-Wook (Oldboy) vérben tocsogó vámpírfilmjétől, a Thirsttől (Szomjúság) vagy a homoszexuális szexjelenetekben bővelkedő, titokban forgatott kínai versenyfilmtől (Spring Fever – Tavaszi láz) – előbbi a zsűri díját, utóbbi a legjobb forgatókönyv kitüntetését nyerte a kritikusi reakciók ellenében.

Ebben a sötét évben nem csoda, hogy nem jutott babér a visszafogottabb, neadjisten vidámabb témaválasztással érkező rendezőknek. A kétszeres velencei fődíjas (Brokeback Mountain, Ellenséges vágyak) Ang Lee hosszú ideje először rendezett könnyed vígjátékot (a Taking Woodstock a legendás zenei fesztivál születésének körülményeit eleveníti fel egy helyi farmer család szemszögéből) de zokon is vették tőle. A három évvel ezelőtt Arany Pálmát nyert (Felkavar a szél) Ken Loach pedig csak a francia közönség szeretetére számíthat az Eric Cantona szereplésével készült komédiával (Looking For Eric). Régóta hiányzik a spanyol Pedro Almodóvar vitrinjéből a temérdek díj mellé egy Arany Pálma, de egyértelmű volt, hogy a kiegyensúlyozottan erős filmográfiájának felejthetőbb darabjai közé tartozó Los abrazos rotos (Megszakadt ölelések) nem érheti el a múzsájával, Penélope Cruzzal korábban forgatott (Mindent anyámról, Volver) filmjeinek bravúrjait. A többség szerint sikeres visszatérésnek minősült viszont az eddigi egyetlen női Arany Pálma-tulajdonos, Jane Campion (A zongoralecke) mutatós, bár meglehetősen unalmas, kosztümös filmje, a John Keats és Fanny Brawne szerelméről szóló Bright Star. Sokkal mélyebb benyomást tett a fesztiválozókra a brit Andrea Arnold, aki már első filmjével (Red Road – legjobb elsőfilm) is díjat nyert Cannes-ban, egy brit munkásosztálybeli kamaszlány útkereséséről szóló Fish Tankkel (a zsűri díja) pedig bebetonozta magát a Cannes-ban mindig szívesen látott rendezőnők rövidke listájának élére. Isabel Coixetnek azonban nem sikerült megvetnie a lábát ebben az elitklubban, miután a Map of the Sounds of Tokyo című videoklip-szerű szerelmesfilmjét eddigi leggyengébb rendezésének bélyegezték.

Utóbbi leginkább azért illett be a cannes-i versenyprogramba, mert idén minden eddiginél erősebb volt a nemzetközi, multikulturális produkciók túlsúlya: a baszk Coixet Tokióban forgatott spanyol színészével, a malajziai Ming-liang Tsai Párizsban francia legendákkal (Visage), a francia rockandrollsztár, Johnny Hallyday Hongkongban tombolt (Johnnie To: Vengeance), a mellékszekciókban pedig Vincent Cassel portugálul játszott egy brazil filmben (A Deriva), míg Francis Ford Coppola Argentínában forgatott nemzetközi stábbal (Tetro). Mindegyikükön sikerült viszont túltennie a cannes-i filmfesztivál nagy kedvencének, Quentin Tarantinónak, aki már évek óta hangoztatta, hogy itt fogja bemutatni „mesterművét”, a Becstelen brigantykat. Tarantino ellenállt a kísértésnek, hogy a hollywoodi elvárásoknak megfelelően (lásd A felolvasó, vagy a Valkűr) angolul szólaltassa meg a nácikat, sőt, filmje háromnegyedében anyanyelvükön beszélnek a briliáns német (Daniel Brühl, Til Schweiger, Diane Krüger) és francia (Melanie Laurent, Jacky Ido) vendégszereplők. Az 1994-ben Arany Pálmát nyert (Ponyvaregény) Tarantino szerencsésen eltávolodott a Kill Billben még újszerű, de a Halálbiztos esetében már inkább fárasztó B-filmes stílustól és érett, intelligens munkát hozott a Riviérára. A feliratokat várhatóan ellensúlyozza majd Amerikában Brad Pitt sztárszereplése, mindenhol máshol pedig értékelni fogják Tarantino határokat nem ismerő megközelítését. Ezt a zsűri sem tudta figyelmen kívül hagyni (noha sokan spekuláltak azon, hogy Isabelle Huppert állítólag visszautasított egy szerepet a filmben) és egy eddig ismeretlen osztrák színésznek, Christoph Waltznak ítélte a legjobb férfi alakítás díját, aki négy nyelven (angol, német, francia, olasz) gonoszkodta végig Tarantino újraírt világháborúját.

Az utóbbi két évvel (A londoni férfi, Delta) ellentétben idén nem szerepelt magyar film a cannes-i versenyprogramban. A Rendezők Kéthete mellékszekcióban Kenyeres Bálint A repülés története című rövidfilmjét vetítették, a Kritusok Hetén pedig egy belga-magyar koprodukcióban készült film (Lost Persons Area) szerepelt Hajdu Zoltán Miklós (Fehér tenyér) főszereplésével, ami el is nyerte a szakmai zsűri díját.

Onozó Róbert