Azon kívül, hogy Carroll saját életét írta meg a film alapjául szolgáló műben, a jelenkori amerikai költészet és rockzene egyik meghatározó alakja. Meghatározó, és sokak szerint alulértékelt.
 
Jim Carroll egy héttel ezelőtt, éppen szeptember 11-én halt meg szívroham következtében, hatvan éves korában. A törékeny, kissé David Bowie hetvenes évekbeli figurájára emlékeztető költő-zenész-előadó nagyon is karakteres, egyéni hangot képviselt, s nemcsak, hogy túlélte pokolbéli élményeit, el is tudta beszélni őket.

New York Lower East Side nevű környékén született, ír családban, a felmenők főleg az italmérés-iparban dolgoztak. Carroll korán kezdett írni, mint ahogy minden mást is korán kezdett. Tizenkét évesen egy elit iskola élsportolója lett, tagja egy all-star kosárcsapatnak. És rászokott a heroinra, az utcai élet, a csavargások következményeként. Kettős életét naplójában írta meg, azaz rögzítette folyamatosan, ez lett a későbbi film alapja is.

A kosaras srác a hatvanas évek elejétől a magas irodalmat célozta, mégpedig tudatosan. Irodalmi workshopokra járt, Arthur Rimbaud és Frank O'Hara hatása alatt állt, szövegeit pedig leközölte az amerikai irodalmi szcéna máig talán legnagyobb presztízsű folyóirata, a Paris Review. Közben zajlott Carroll másik élete is: a punk színtérbe is belemerülve, a drogoktól megszabadulni képtelenül, eljutva a prostitúcióig is.

A "sötét oldalról" szóló igen színes tudósítás egyébként a nálunk nemrég megjelent Please Kill Me című riportkötet is, amely interjúgyűjtemény az amerikai punkszcénából, s amelynek egyik sűrűn megszólaló "adatközlője" éppen Jim Carroll.

Carroll fiatalon megismerte William Burroughs-t, Jack Kerouac-ot, Bob Dylant, Patti Smith-t, akik mind nagyra tartották tehetségét. A manhattani új költők egyik gyűjtőhelye, a St. Mark’s Poetry Project, azaz egy templomban (!) működő szcéna körül töltött egyre több időt. Részese lett a hatvanas években New Yorkból kiinduló új kultúrának, amely felszínre hozta Andy Warholt, a Velvet Undergoundot is. Szövegeiben pedig dokumentálta is mindezt. 1973-ban elköltözött New Yorkból, nem kis részben azért, hogy leszokjon a kábítószerről.

Zenei pályája Patti Smith unszolására kezdődött és a Rolling Stones-gitáros, Keith Richards segítségével indult, első lemezszerződését ő hozta tető alá. 1978-ban alakította meg a punk és a new wave stílusjegyeit magán viselő Jim Carroll Band-et, amellyel hat albumot készített, az elsőt 1980-ban, Catholic Boy címmel, amelyet a korszak egyik legfontosabb amerikai albumának tartanak.

Noha a zenében is eredetit alkotott - s nem mellékesen abból keresett pénzt -, valójában mindig is költő-író maradt. Fő témái a vallás, a gyerekkor, az önállóság, a halál, a függés, a túlélés voltak, nyilván, mert életének alapkérdései is ezek maradtak. Tulajdonképpen nem tudni, sikerült-e maga mögött hagynia végleg a drogfüggést, s talán ennek következtében alkotói pályája - noha világos és pontos szövegeket írt - koránt sem tűnik egyenesnek. Összesen három verseskötetet publikált (Living At The Movies; 1973, The Book Of Nods; 1986, Fear Of Dreaming (1993)), mégis "jelen volt" költőként. Olyannyira, hogy egyetemi felolvasó körutakon, de rockfesztiválokon és a Music Television képernyőjén is egyaránt hitelesen szólalt meg.

Olyan írók, mint Irvine Welsh, vagy Tony O'Neill le sem tagadhatnák a hatását. De - ahogy a The Guardian brit lap publicistája is méltatja - művészete éppen annyira fontos volt az amerikai irodalom számára, mint Warholé a képzőművészetben, vagy a Velvet Undergroundé a populáris zenében.