A plakát alkalmazott műfaj, alkotója nem élhet az autonóm művész szabadságával. A megrendelő számára minden más alkalmazott művészeti formánál fontosabb, hogy a végeredmény megfeleljen az elvárásainak. Ő ugyanis a közvéleményt szeretné formálni, saját igazáról meggyőzni, ezért a tartalmat és a formát alárendeli az üzenet leghatékonyabb átadásának. A megrendelő elvárásai mellett a végeredményt ugyanakkor a grafikus tehetsége és ötletessége is alakítja.
A választási plakátot rendelő párt a saját ideológiájának megfelelő ikonográfiát (szimbólumrendszert) és stílust vár el. A XX. század elejére már kialakult az a jelképrendszer, amelyet a két politikai oldal és a hozzá tartozó pártcsaládok használtak.

A baloldalé nagyrészt internacionális: a szocializmus és a kommunizmus jelei (sarló, kalapács, üllő) kapcsolódnak benne össze a helyi invenciókkal (mint a vörös, kalapácsot lendítő figura - lásd keretes írásunkat). A magyar plakátokon a helyi viszonyokat tükrözve egészül ki a szocialista művészet főszereplője, a nagy tenyerű, erős munkás a hasonlóan robusztus, bajszos, kaszát fogó paraszttal. A jobboldali jelképrendszer jellemzője a „nemzeti gondolatkör szakralizálása, ugyanakkor a keresztény vallásos eszmerendszer nemzetivé tétele” - fogalmaz Vörös Boldizsár, a Történelmi Szemlében nemrég megjelent Jelképek, szállóigék, ünnepségek című cikkében. A két alapvető mozzanat: a keresztény-vallásos eszmerendszer és a nemzeti gondolat a Horthy-kor szinte minden politikai plakátján megjelent. Ez a gondolati tartalom a nemzeti és a keresztény ikonográfiai elemekben ölt testet: gyakori a zászló, a korona, a Nagy-Magyarország-térkép, a népies viseletű figurák. A vallásra általában a kereszt jele utal, a keresztény jelzőt szinte minden párt az elnevezésébe is belefoglalta.

A bal- és a jobboldali jelképrendszer komplex kölcsönhatásban áll egymással. Gyakran veszik át és értelmezik át egymás jelképeit, használják fel azokat a másik feletti győzelem kontextusában. A vörös kalapácsos figura például a húszas években számos jobboldali plakáton is szerepelt. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja 1922-es E jelben győzünk! feliratú plakátján leomlott szobrán lép át egy magyaros ruhájú alak, de találkozunk vele Manno Miltiades néhány munkáján is, amelyek a Tanácsköztársaság bűnösségét emelik ki a háború elvesztésében és a kedvezőtlen békekötésben. Hasonlóképpen jelenik meg a fasiszta fekete ruhás alakja az 1945-ös plakátokon.

A jobb- és a baloldal politikai kommunikációja a jelképrendszeren túl stílusában, a grafikus által választott előképek függvényében is eltér egymástól. A Bethlen István vezette politikai csoport elképzelései szerint a húszas években kialakult politikai rendszer két alappillére a biztonságos választójogi rendszer és a kormányzásból kibillenthetetlen, egységes párt. A bethleni berendezkedés mintaképe a dualizmuskori Magyarország volt: egy olyan demokrácia, amelyben a lakosság 5-6 százaléka rendelkezett választójoggal. Ezzel párhuzamosan a dualizmus kora a politikai plakátok képi világának is legfőbb mintaképévé vált. A századforduló gazdasági és kulturális virágkora a visszasírt békeidőket jelentette, amikor a szecesszió stíluseszközeit felhasználó (kereskedelmi!) plakátművészet a műfaj egyik csúcskorszakát élte. A KNEP említett hirdetése is a századforduló dekoratív, realisztikus plakátmodorát követi, mintha az avantgárd robbanás meg sem történt volna.

A századfordulóé mellett az I. világháború plakátjai váltak a korszak politikai hirdetéseinek mintáivá. A háború volt ugyanis az első olyan történelmi pillanat, amikor a konzervatív kormányzatnak szélesebb néprétegeket kellett meggyőznie. Nem mondhattak le a lakosság támogatásáról: a harcokat az önként jegyzett hadikölcsönökből finanszírozták. A háború idején döntően konzervatív, figurális, nemzeti szimbólumokkal telezsúfolt plakátok készültek. A baloldal először a tízes években, az általános választójogért folytatott harc során fordult a plakátolás eszközéhez. Biró Mihály ekkor készített számos olyan politikai hirdetést, amely hosszú időre meghatározta a baloldali ikonográfiát és stílust. (Fontos megjegyeznünk, hogy néhány újítását a húszas-harmincas évek jobboldali plakátművészei is átvették.) Ehhez kapcsolódott a külföldi, döntően baloldali avantgárd művészek plakátművészete, amellyel számos magyar alkotónak állt módjában megismerkedni.

Az eltérő fejlődés részben a történelmi helyzet következménye. A Tanácsköztársaság idején számos kiváló festő és grafikus alkotott plakátot (Bortnyik Sándor, Berény Róbert, Uitz Béla vagy Nemes Lampérth József), így ez a rövid időszak a magyar politikai plakát egyik kiemelkedő korszakának számít. A 133 napot követően a legtöbb baloldali művész emigrálni kényszerült; a Kassák-kör tagjai Bécsbe, sokan pedig Németországba mentek. Bortnyik a weimari Bauhaus hatása alá került, visszatérése után munkái és oktatási tevékenysége révén az ottani modernista plakátstílust honosította meg Magyarországon. Az emigráció pozitív következményeként számos jeles magyar grafikus került be a nemzetközi avantgárd véráramába, s integrálta a tanultakat a magyar művészetbe.
Ez a történeti háttér ad magyarázatot a kérdésre, miért különböznek olyan jelentősen a két világháború közötti időszak politikai és kereskedelmi plakátjai.

A Plakáttár anyagából Bakos Katalin által válogatott vándorkiállítás 2010 októberében mutatkozik majd be a Magyar Nemzeti Galériában. Ezeket a műveket letisztult formák, hatásos színek, tömör blokkbetűk és remek képi ötletek jellemzik. Fényévekre vannak tőlük az egykorú választási plakátok. Az ok kettős: egyrészt más grafikusok alkotásai - a Tanácsköztársaság művészei ugyanis elfordultak a politikai plakáttól -, másrészt megrendelőik elvárásai gyökeresen különböztek egymástól. A korszak festészetének helyzetéhez hasonlóan a modern törekvések mellett itt is megjelentek a múlt felé forduló, klasszicizáló törekvések.
A stílus és az ikonográfia kérdései mellett a kvalitás problémája is felmerül. A plakát értékét az határozza meg, mennyire hívja fel a figyelmet, és milyen szinten valósul meg benne a tartalom és a megformálás egysége - egyszóval: fokmérője a plakátszerűség. Ilyen szempontból a kommunista hatalomátvétel után készült politikai plakátok (körülbelül 1948--1949-től kezdve) a Horthy-kor jobboldali hirdetéseihez foghatóan gyengék. A merev, előretekintő, karakter nélküli figurák általában a jólét szimbólumaival túlzsúfolt kompozícióban jelennek meg, egy cseppet sem plakátszerű vagy hatásos képben (Tedesco Anna: Mi a Népfrontra szavazunk!).

A kvalitás szempontjából kiemelkedőnek tartom azokat a plakátokat, amelyek az 1945-ös választáshoz készültek. Alkotóik a két világháború közötti kereskedelmi plakátok számos grafikai újítását ötvözték a politikai üzenetek tömör megformálásával. Az induló pártok hirdetésein nagy színfoltok, hatásos feliratok és szlogenek, frappáns figurák szerepelnek. Különös egybeesés, hogy ez a remek plakáttermés a magyar történelem első - és még vagy 40 évig utolsó - szabad választásához kötődik.

Katona Anikó